10. Fejezet

Tízedik fejezet

                                                                             

ALEX

 

Fordította: Meridiana

 

Épp, hogy kiléptem a zuhany alól, mikor jelzett a telefonom. Megtöröltem a hajam és magam köré kanyarintottam a törülközőt. Az gondoltam Kendra az. Reméltem, hogy nem Mia az. És főleg nem azért, hogy lemondja a ma esti randinkat.

Írtam neki néhány nappal azután, hogy találkoztunk a könyvesboltban, és megkérdeztem, körülbelül mennyi idő kell még neki, hogy kiolvassa a könyvünket. Azt hittem, kell még neki egy hét vagy több, gondoltam addig is elhívom vacsorázni. Nem tudtam addig várni, míg kiolvassa, újra látnom kellett. De azt üzente vissza, hogy már ki is olvasta. Én még csak félig olvastam el, de úgy döntöttem befejezem éjjel, és úgy terveztem, hogy másnap összejövünk egy kávéra.

Egy kis kávézóban találkoztunk a Queen Anne sarkán, és órákat beszélgettünk egy ablaknál álló sarokasztalnál. Beszélgettünk a könyvről, de szóba jöttek a karakterek, a szereplők, azok a dolgok, amiket mindketten szeretünk, és azok is, amiket nem, hogyan végződött és még rengeteg minden. Fel sem tűnt az idő múlása, annyira belemerültünk. Az egyetlen oka, hogy be kellett fejeznünk, hogy bezárt a kávézó négykor. Ostoroztam magam, hogy nem olyan helyet javasoltam, ami estig nyitva van. Nem akartam, hogy véget érjen a randi.

Először úgy tűnt, Mia kényelmetlenül érezni magát, úgy tűnt kicsit merev. Kétszer verte le a könyvét az asztalról az első tíz percben, és ebből azt kellett gondoljam, ideges. De másodszor már el tudtam kapni a könyvet, mielőtt leesett, amikor a kezébe adtam elnézést kértem, mikor hozzáértem a kezéhez. Ám amikor belemerültünk a beszélgetésbe, teljesen megváltozott a testbeszéde. Nem volt feszült, és abbahagyta a szemüveg tologatását is. A kezeivel gesztikulált és úgy tűnt a legkevésbé sem figyel rájuk.

Dumáltunk és nevettünk, és amikor a pincér kezdte felrakni a székeket az asztalokra, vonakodva bár, de felálltunk és távoztunk. Kint erős késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, de elkezdte tördelni a kezeit, ami azt sugallta ismét ideges lett. Így ahelyett, hogy megtettem volna, megkérdeztem nem vacsorázna e velem szombaton, amibe örömmel belement.

Ma este már tuti megcsókolom. Csak az a kérdés mikor, és nem az hogy megteszem e. De hogy mi fog történni, az tőle függ. Nem az a fajta vagyok, aki lerohan egy nőt, ha ő nem akarja, és még nem ismerjük egymást túl régóta.

De van benne valami. Amikor kávézunk, egyszerűen nem tudom levenni a szemeim a bársonyos bőréről, a ragyogó kék szemeiről, és a lágy ajkairól. Talán sok olyan könyvet írtam, amiben túl sok a szex és emiatt gondolkodom másként, vagy egyszerűen pasiból vagyok és nem tudom leállítani a fantáziám vele kapcsolatban. Bőre izéről álmodozom. Vajon mit visel majd, ha találkozunk? Nem igazán az a fajta szemüveges lány, aki legbelül egy szexi vadmacska, inkább tűnik simán szexi vadmacskának, szemüveggel vagy anélkül. Mégis olyan érzésem van, hogy belül egy rosszkislány bújik meg, aki a megfelelő pasira vár, aki előhozza belőle.

Én szeretnék az a fickó lenni.

Megnéztem a telefonom és tényleg, az üzenet a húgomtól jött.

Kendra: Tervek ma estére?

Én: Van, randim lesz.

Magamban kuncogtam, mivel tudtam nem ezt a választ várja. Még nem beszéltem neki Miáról. Főként azért nem, mert nem igazán tudom még mi lesz belőle, és nem akartam ezzel felizgatni. De akár el is mondhatom neki, mit csinálok.

Kendra: Á, Nem igaz. De kivel? És mióta?

Én: De igaz. Miának hívják, és azóta hogy elhívtam kávézni és utána vacsorázni is voltunk.

Kendra: Miért nem mondtad el, te gaz? Mikor ismerhetem meg?

Én: Még csak most kezdtünk el találkozgatni. Szóval hűtsd le magad.

Lassan elkészültem, egy világoskék, gombos felsőt és sötét farmert választottam. Felkaptam egy kabátot és elindultam, hogy felvegyem Miát. A múltkor külön jöttünk és a kávézóban találkoztunk, de ma este én megyek érte.

Mikor a háza elé értem, leparkoltam előtte és felszóltam neki a kaputelefonon. Pár perc alatt lenn volt, vagy egy picivel több is lehetett, sötétvörös blúzt és fekete nadrágot viselt, magas szárú csizmával. Próbálta felvenni a kabátját miközben jött a lépcsőn lefelé, de nem talált bele a kabátujjba.

Mögé léptem és felsegítettem rá. Félszegen rám mosolygott miközben a kihúztam a kabát alól a haját. Selymesen puha volt, és mivel ennyire közel álltam hozzá, meglegyintett az illata. Nem tudom miféle feromont bocsájtanak ki a lányok, de az övé mámorító volt.

– Köszönöm – mondta.

A belváros felé vezettem és szerencsémre találtam parkolóhelyet az étterem közelében. Bementünk a Listbe, ami egy népszerű olasz hely a Belltownban. Pont egy randizós hely volt, barátságos és kellően meghitt a vörös csillárokból jövő halvány fényben.

A pincér odavezetett minket az asztalunkhoz és lesegítette Miának a kabátját. Leültünk és megrendeltük az italainkat. Mia egy pohár pinot noirt rendelt, én egy pohár whiskeyt.

Mia belemerült az étlapba, de láttam, hogy felette engem néz lopott pillantásokkal.

– Mire gondolsz? – kérdeztem.

– Arra, hogy nehogy véget érjen ez az álom.

Nevettem. – Miről beszélsz?

Pár másodpercre elbújt az étlap mögé. – Semmiről. Úgy értem... – nagy levegőt vett. – Ez az álom, hogy itt vagyok veled. Mióta beléd botlottam a könyvesboltban, olyan érzésem van, mintha álmodnék.

– Nem hiszem, hogy álom lenne, de ha az is, a jobbik fajtából van.

– Igen. Határozottan az. Sajnálom, gondolom te nem erre, hanem a rendelésre voltál kíváncsi.

Mosolyogtam. – Arra, de ez a válasz jobban tetszett.

– Nem is tudom, mind jól hangzik – mondta.

– Rendelhetünk egy tálat is és megosztozhatunk rajta – mondtam rákacsintva.

Azonnal le is dobta az étlapot az asztalra. – Ez tökéletesen hangzik.

– Tényleg?

– Igen. Miért, vicceltél?

– Nem, csak megleptél. Imádok így enni, de az eddigiek, akikkel vacsoráztam nem osztoztak velem ebben az érzésben.

– Gondolom, nem a megfelelő embert választottad. – Amikor beszélt, összeszorította a száját, mintha nem tudná mit beszél. Előbb jár a szája, mint ahogy ezt kontrollálná, imádom, amikor ezt csinálja, annyira édes.

– Valószínű, nem a megfelelő emberrel voltam – mondtam, és majdnem úgy folytattam, mert nem te voltál az a valaki, de a pincér meghozta az italainkat.

Felvette a rendelést. Mia rám bízta mi legyen az, mivel úgyis mindketten eszünk mindenből. Apróságnak tűnhet, de az exem utálta megosztani az ételét, szóval sosem rendeltünk így.

Mia beleivott az borába. – Na jó, most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor mesélned kell az exedről. Utána én is mesélek az enyémről.

– A kiről?

– A volt nődről – mondta tárgyilagos hangon. – Volt valaki, gondolom, kinek nem volt, igaz? De meg kell mondanod, ha van olyan, aki gondot okozhat.

– Ezt hogy érted?

– Néhányszor meglepődtél azokon, amiket mondtam – vonta meg a vállát. – De nem az volt benne, hogy mi a baj ezzel a lánnyal, hanem sokkal inkább az, hogy azta, az utolsó nő akivel voltam, biztos nem csinált volna ilyet.

– Teljesen kiismerhető vagyok, igaz?

– Sajnálom, nem is tudom miért mondtam ezeket. Néha előbb jár a szám, mint ahogy gondolkodnék. Nem is tudom, nem vagyok ebben túl jó.

– Dehogy nem, minden ok. Teljesen igazad van, van exem, de egyáltalán nem számít már. De hogy igazán őszinte legyek, házas voltam.

– Hoppá, és mennyi ideje nem vagytok már együtt, tudod – És úgy tett, mint aki lehúzza az ujjáról a gyűrűt és eldobja.

Nevettem egyet miközben beleittam az italomba. – Évekkel ezelőtt elváltunk. Elköltözött mielőtt még komolyra fordult volna köztünk a dolog, és Mia, ő egyáltalán nincs már a képben. Mióta elváltunk még csak nem is beszéltünk.

– Nem is emiatt aggódom – mondta. – Egyszer randiztam valakivel, aki még nem lépett túl az exén, és higgy nekem, nem volt kellemes.

– Nos ezt tisztáztuk. És mi van a tiéddel?

– Az én mimmel?

Újra csak mosolyogni tudtam. – A volt pasiddal. Mi is volt, azzal az én elmondom az enyém, aztán te is elmondod a tiéd, dologgal?

– Rendben van. Én szerencsére nem mentem hozzá, körülbelül egy éve szakítottunk. Ő olyan… idegesítő volt.

– Idegesítő? – kérdeztem. – Ez mit jelent?

– Sokat piszkált – mondta. – De ez nem kedves piszkálódás volt és ő tudta ezt. Állandóan kinevetett és megalázott. Rossz néven vette, hogy sokat olvasok. Shelby, a húgom szerint túl keményen bántam vele, de most őszintén, kinek van szüksége ilyesmire?

– Teljesen igazad van. Egy pasinak sem hagyhatod, hogy így bánjon veled.

– Ezt mondom én is. Talán Shelby, azért nem érezte ezt olyan nagy dolognak, mert ő is hasonlóan bánik velem.

– Nem túl jó a kapcsolatod a húgoddal? – kérdeztem.

– Jó is,meg nem is – válaszolta. Imádom, minden értelemben. De ő olyan… szóval elég kritikus. Saját magával szemben is kemény, de velem is. De hát ő már csak ilyen. Tipikus nagytesó.

– Én is az vagyok, és nem gondolom, hogy egy idősebb testvérnek ítélkeznie kellene.

– Talán, nem. De kérdezted már erről a húgod? – Újra összeszorította a szemeit. – Ne haragudj. Csak kicsúszott a számon. Nem tűnsz olyannak, aki ítélkezik.

Megmosolyogtatott. Komolyan, olyan üde színfolt ez a nő. Úgy éreztem, hogy olyannak látom őt, amilyen. Semmi mást, csak az igazi Miát. Álarc nélkül. Semmi játszma. – Nálad a pont. Kendra talán másként gondolhatja. De ő és én elég jó kapcsolatban vagyunk.

– Van több testvéred is? – kérdezte.

– Igen. Van egy öcsém, Caleb. Houstonban él, szóval nem látjuk túl gyakran. Egyedálló apukaként elég elfoglalt.

– El tudom képzelni.

A pincér meghozta a vacsoránkat. Letette az első két tányért, mi meg hogy helyet csináljunk az asztalon, mindketten nyúltunk az italainkért. Mia el akarta rakni az evőeszközöket az útból, de pont nekiütötte a vizespohárnak. Az nagy csörömpöléssel felborult, és kifolyt az asztalra.

– Jaj ne. Annyira sajnálom. – Hátra akart ugrani, de valaki ült a háta mögötti székben is. Átnyúltam és a kezére tettem az enyém, mielőtt hanyatt esett volna, finoman megfogtam, még mielőtt más valakit fellökött volna. A pincér addigra feltörölte a kiömlött víz nagy részét, gyorsan járt a törlőkendője. A kezemet Mia kezén tartva felállítottam a poharat. – Minden rendben. Megvagyunk.

Nyelt egy nagyot és a tekintetünk összekapcsolódott. A pincér megköszörülte a torkát és én hagytam hogy a vacsoránk többi részét is az asztalra tegye.

– Köszönöm. – mondta.

Nem voltam biztos benne, hogy ezt a pincérre értette e vagy rám, de a szeme még mindig rám tapadt.

Hozzáfogtunk a vacsorához, minden nagyon finom volt. Tintahalat, gnoccit, baconbe tekert rákot és fűszeres húsgombócot ettünk, friss kenyérrel. Végigbeszélgettük a vacsorát és rengeteget nevettünk. Ő elmesélt egy sztorit, amikor tizenhat évesen beleugrott egy medencébe, a bikinifelsője pedig leesett az ugrás előtt. Én pedig azon kaptam magam, hogy arról mesélek neki, mikor az egyetemen egy buliban letolt gatyával próbáltam átugrani egy kerítésen. Úgy nevetett, hogy folytak a könnyei, aztán megpróbált ezért elnézést kérni. De egyikünk sem tudta abbahagyni a nevetést.

A vacsora után megosztottunk egy doboz csokifagyit. Mia a szemeit forgatta és nyöszörgött a gyönyörtől, minden egyes falat után. Olyannyira tetszett, hogy nem is ettem, hogy több jusson neki, annyira élvezet volt nézni, ahogy eszik.

Nem ellenkezett, amikor kértem a számlát, csak mosolygott és megköszönte. Ilyen könnyű lenne? Nem agyalni túl, hogy ki is fizeti a számlát? Ő egyszerűen csak elfogadta a gesztust, amit tettem.

Felsegítettem rá a kabátot újra, mielőtt távoztunk. Ezúttal nem vártam és kiemeltem a haját a kabátja alól, megsimítva a nyaka hátulját. Nem tudtam betelni az érzéssel, újra érezni akartam az illatát. Atyavilág, annyira jó volt.

A hátára tettem a kezem, éppen csak a dereka fölé, addig, amíg a kocsihoz értünk. Talán egy kicsit birtoklónak tűnhettem, hogy ilyen sokszor megérintettem, de tudatni akartam vele, hogy nyitott vagyok mindenre.

Ám ha ő még nincs kész rá ez alkalommal, akkor én sem erőltetem.