26. Fejezet

 

Huszonhatodik fejezet

                                                                                                      

ALEX

 

Fordította: Christina

 

Attól még, hogy újra megnézem a telefonomat, varázslatos módon nem fog megjelenni Mia üzenete, de ezt csinálom. Még mindig. Továbbra is írok neki, de ha el is olvassa, nem válaszol.

Napok teltek el. Felhívnám, de tudom, hogy nem venné fel. Azt mondogatom magamnak, hogy csak időre van szüksége. Örökre nem zárhat ki.

Minden egyes nappal egyre jobban megijeszt a csendessége.

Ez nem olyasmi, amit már nem láttam előre közeledni. Tudtam, hogy ez az egész majd jól képen törölhet. Még ha nem is nyitotta volna ki azt a gardróbot és nem találta volna meg a könyveket, akkor is elmondtam volna neki. Az az este valószínűleg ugyanúgy végződött volna, még akkor is, ha a kanapén ültünk volna és így szóltam volna. – Mia, valamit el kell mondanod neked.

Egyébként meg, elveszíteni őt átkozottul lesújtó.

Annyira hiányzik, mintha ő lenne számomra az oxigén és most itt hagyott, hogy megfulladjak. A tüdőm minden egyes lélegzetvételnél lángol. Napok óta élem a szokásos életemet, de semmiben sem vagyok teljesen jelen. Felhalmozódott e-mailek. A közösségi oldalakon lévő üzenetekre nem válaszolok. Már csak annak a gondolata is vicces, hogy írjak. Nem tudok írni emberekről, akik szerelmesek lesznek, amikor tönkretettem a legjobb dolgot, ami valaha az enyém volt.

Nem tudom, hogy írok-e még valaha is újra.

Az, hogy ez mit is jelent igazából, teljes súlyával rám szakad. Az apámnak műtétje lesz holnap, és az orvosi számlák nincsenek sehol. Továbbra is mozgásban kell tartanom a Lexi vonalat, ha azt szeretném, hogy apa minél hamarabb túl legyen ezen az egészen. De ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, amikor csak arra vagyok képes, hogy a laptop előtt üljek és bámuljak rá.

Találnom kell rá módot, hogy megértessem Miával, milyen sokat jelent nekem. Hogy megtennék bármit, hogy visszanyerjem a bizalmát. Hogy addig várnék, ameddig csak kell, még akkor is, ha ez kicsinál.

Harcolnom kell érte, de nem vagyok biztos abban, mit kéne tennem. Nem fog beszélni velem. Ha azt gondoltam volna, hogy van bármi esély arra, hogy beenged magához, azonnal odamentem volna a lakására. Még akkor is, ha pontosan ez az, amit tenni akarok, tudom, hogy nem lenne helyes. Tudom, hogy térre van szüksége.

Én csak egyszerűen, kibaszottul utálom ezt.

A telefon egy üzenetet jelezve pittyen egyet, és a szívem olyan, mintha megállt volna. Gyorsan felkapom, remélve, hogy Mia az. A vállaim előrezuhannak, kiengedek egy mély lélegzetet. A nővérem az.

Kendra: Jössz ma este?

Én: Hová?

Kendra: Vacsora apunál. Műtétje lesz holnap.

Picsába. Az utolsó dolog, amit most csinálni akarok: együtt vacsorázni a családommal. De nem hagyhatom figyelmen kívül az apámat, éppen most.

Én: Igen, ott leszek nemsokára. Vigyek valamit?

Kendra: Nem, már mindent elintéztünk.

Néhány órával később – még mindig semmi üzenet Miától – apám házához vezetek. Próbálok úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne, amennyire csak lehetséges, hogy ne kérdezzenek semmi furcsát tőlem. Ami csak összesen két percig tart, amikor Kendra Miáról kérdez. Próbálom lerázni a kérdését egy semmitmondó válasszal, de tudom, hogy átlát rajtam.

Végigülöm a vacsorát, a többiek fenntartják a beszélgetést. Egyikünk sem akarja apát stresszelni. Úgy tűnik, jól van, bár észreveszem, hogy amikor visszatér a foteléhez az esti italával, a pohara jobban tele van, mint általában. Caleb ágyba teszi Charlotte-ot, miközben Kendra és én rendet teszünk a konyhában.

Caleb visszajön, amikor Kendra elteszi az utolsó tányérokat. Rápillant, aztán előredől, majd halkan megkérdezi. – Szóval, beszéltél már Miával?

– Igen. Épp annyira szar volt, mint amennyire el tudod képzelni.

– Fenébe – mondja. – Arról van szó? Szakítottatok, srácok?

Vállat vonok. – Gondolom. Elment, és azóta nem is beszélt velem.

– Ki nem beszél veled? – kérdezi Kendra.

– Atyaég, kotnyeles nő – mondom.

– Miáról beszéltek? – kérdezi.

Kiengedem a benntartott levegőt. – Igen.

– Mi történt? – Odaint minket a konyhaasztalhoz, úgyhogy Caleb és én csatlakozunk hozzá.

Ez nevetséges. Mindkettejük ismeri a történet egy részét, de egyikük sem tud mindent. És most el kell mondanom az öcsémnek, hogy romantikus regényeket írok. Kurva életbe.

– Rendben, visszakoznom kell. Caleb, nem vagyok tanácsadó. Íróként próbálok megélni.

– Ez nagyszerű – mondja. – Ez valami titok, vagy mi? Miért nem mondtad el nekünk?

– Mert romantikus regényeket írok.

Caleb felvonja az egyik szemöldökét. – Tessék?

– Romantikus regényeket írok – mondom. – Tudom, ez őrültségnek hangzik. De úgy tűnik, piszkosul jó vagyok benne.

– Nagyszerű – mondja Kendra. – A könyvei nagyon jók, az olvasói imádják őket.

– Te tudtál erről? – kérdezi Caleb.

– Igen, segítettem neki – mondja Kendra.

– Szó szerint ő az egyetlen a világon, aki tudott róla – teszem hozzá. – Női álnéven írok, és nem mondtam el senkinek.

– Örülök, hogy hajlandó vagy felvállalni ezt – mondja Kendra. – De mi köze ennek Miához?

Veszek egy újabb, mély lélegzetet. – Miának is van egy online személyisége. Egy könyves blogger. Valójában már jóval korábban találkoztam vele online, mielőtt élőben is találkoztunk volna. Igazán jó barátokká váltunk, bár azt hitte, hogy nő vagyok. Amikor személyesen találkoztunk, fogalmam sem volt, hogy kicsoda. De aztán rájöttem, és én valahogy nem mondtam el neki.

– Így már minden sokkal több értelmet nyer – mondja Caleb.

– A kibaszott életbe, Alex – mondja Kendra.

– Ja, tudom. Nincs szükségem rá, hogy elmondjátok, mekkora egy barom vagyok. Már tisztában vagyok vele.

– Hogy jött rá? – kérdezi Kendra.

– El akartam mondani neki – mondom. – Valójában áthívtam őt szombatra, hogy tudjunk beszélni. De megtalálta a dobozaimat, amiben Lexi könyvei voltak, amiket ajándékozásra szántam, mielőtt bármit is mondhattam volna. Semmi olyat, amivel mássá tehettem volna ezt az egészet. A baj már megtörtént. Már majdnem a kezdetektől fogva hazudtam neki.

– Hűha – mondja Kendra. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nem fogadta valami jól.

– Nem, nem fogadta jól – mondom.

– Ez szívás – mondja Kendra. – Mihez kezdesz most?

– Nem tudom. Írtam már neki, de nem válaszol.

– Talán egy kis időre van szüksége – mondja Caleb. – Fogadok, hogy nemsokára hallasz majd felőle.

– Átkozottul remélem én is. Azt hiszem, egy kis térre van szüksége, de nehéz ezt megadni neki. Át akarok menni hozzá, és rávenni őt, hogy hallgasson meg.

– Nem jó ötlet – mondja Kendra. – Fenébe, miért nem lettünk jobban barátok? Így olyan lehetnék köztetek, mint valami kapocs.

– Nem hiszem, hogy ez segítene – mondom.

– Oké, ha nem tudsz beszélni vele, akkor mi mást tudsz tenni? – kérdezi Kendra. – Csak megvárod, hátha válaszol neked?

Megvonom a vállam. – Épp ezt csinálom.

– Sajnálom, Alex – mondja Kendra.

– Igen, ez durva – mondja Caleb is.

– Szívás – értek egyet. – Annyira jók voltunk együtt. Mindent szerettem vele kapcsolatban. Ahogy néha összevissza beszélt és a vicces dolgokat, amiket mondott. A mosolyát, a szemét. Nem kerestem senkit, aki hasonló lett volna hozzá. Nem is kerestem senkit. De hirtelen ott volt, és minden megváltozott. Most attól félek, hogy tönkretettem, és nem kapok esélyt arra, hogy visszaszerezzem.

– Vissza fogod – mondja Kendra.

Magabiztosnak hangzik, de tudom, hogy csak azt akarja, jobban érezzem magam.

– Írnod kellene neki – mondja Caleb.

– Próbáltam. Nem válaszol.

– Nem üzenetet – mondja megint. – Írj neki egy levelet. Jó vagy a szavakban. Ez az amit csinálsz. Tudom, hogy nem tudod rávenni, hogy olvassa el, de talán válaszol rá hasonlóképp.

Bólintok, a szavak elkezdenek formát ölteni a fejemben. – Ez nem is rossz ötlet.

– Ezért fizetnek nekem jó sok dollárt – mondja egy mosollyal.

Felkelek és megragadom a kabátomat. – Ez tényleg nagyszerű ötlet. Mennem kell.

Már kint vagyok az ajtón, mielőtt még esélyük lenne bármi mást mondani. Calebnek igaza van. Jól bánok a szavakkal, és ez a módja annak, hogy el tudjak jutni hozzá. De nem levelet fogok írni neki. Egy történetet fogok írni neki.

A mi történetünket.

Már csak azt remélem, hogy rá tudom venni, hogy el is olvassa.