7. Fejezet

 

Hetedik fejezet

                                                                             

ALEX

 

Fordította: Meridiana

 

A könyvesbolt tömve van. Végre találtam parkolóhelyet, de hosszú sor állt kinn az ajtó előtt. Majdnem mind nő volt, habár azért láttam pár unatkozónak tűnő pasit is. Úgy érzem vagy barátok, vagy férjek, akiket magukkal rángattak. Átsurrantam a sor mellett, nem terveztem, hogy dedikáltatok, így nem kell várnom. Csak meg akartam nézni, hogy is megy az ilyesmi.

Nem vagyok szakértője a témának, de úgy tűnt elég nagy az érdeklődés. Persze, Amy Aurora egy nagyon felkapott író jelenleg. Amikor kutattam, olvastam néhány könyvét, és most már értem miért is szeretik az olvasói. Szerettem volna találkozni vele és megvitatni az eladásokat, de ezt sajnos a nélkül nem tehettem volna meg, hogy felfedjem magam.

És ez volt az, amit semmiképp nem tehetek meg.

Amikor elkezdtem ezt az egészet, már akkor tudtam, hogy semmilyen kapcsolat sem lehet a valós énem és az írói énem között. Túl sok energiát fektettem bele, hogy titokban tartsam ezt az egészet. Nem csak azért csináltam, hogy megőrizzem a magánéletem, hanem hogy az emberek nehogy megtudják, hogy romantikus regényeket írok. Ha az olvasók rájönnének, hogy férfi vagyok, tuti nem vennék a könyveimet. Ebben biztos vagyok. De a számláimat fizetnem kell, és ami még fontosabb fizetnem kell apám számláit is. Ezek elviszik az összes plusz jövedelmem, és még az sem számít mennyire jók az eladásaim.

Talán, ha apám egészsége kicsit helyrejön, és eleget tudok félretenni ahhoz, hogy róla is gondoskodjam, akkor feladhatom ezt a titkolózást, ami Lexi Logant illeti. De addig? Nem kockáztathatok.

A könyvesbolt bejáratánál egy nagy halom könyv volt, Amy Aurora legújabb könyvéből. Egy alkalmazott folyamatosan hordta a könyveket aláírásra. Ahogy haladt a sor, úgy nőtt az aláírt könyvek száma. Úgy tűnt, ez a keménykötésűek legjobb eladási módszere.

Bementem a boltba és egy darabig csak bolyongtam. Észrevettem a sci-fi részleget, és egy köteten megakadt a szemem. A pusztító. Még nem olvastam és a borítója is tetszett. Már évek óta nem dolgoztam a saját sci-fi könyvemen, túlságosan lefoglalt a Lexi könyvek írása, de elolvasni egy jó fantasztikus könyvet jól hangzott és egy kis változatosságot jelent. Állandóan romantikát olvasok és írok, annyi a romantika hogy megérdemlek egy kis szünetet.

Becsaptam a könyvet a hónom alá és visszamentem az aláírásra várók sora felé. Egy dupla ajtó választotta el a helyet ahol Amy dedikált. Egy picit bekukucskáltam, hogy meglessem mit csinál. Egy fotelben ült könyv oszlopokkal körülvéve. Mindenkire mosolygott és váltott pár szót azzal, aki épp előtte volt. Azok odaadták neki a könyvüket, hogy lendületesen aláírja, aztán visszaadja a kezükbe. És már jöhetett is a következő.

Ahogy visszafordultam, hogy kifizessem a könyvem beleütköztem valakibe. A könyvek szétrepültek a padlón és épp, hogy sikerült elkapnom a lefelé eső kávéspoharát.

Leguggoltam, hogy segítsek felvenni a könyveit. – Sajnálom – mondtam.

Ott térdelt előttem, hosszú sötét haj vette körbe az arcát, és valamit motyogott, amit nem igazán értettem.

– Engedje meg. – Összekapartam a földről a könyveit – volt neki vagy négy –, és odaadtam neki őket.

Felemelte a fejét és letaglóztak a hatalmas kék szemei, a sötét keretes szemüvege lecsúszott az orráról, és a szája nyitva maradt a csodálkozástól. Abban a pillanatban, amikor épp visszanyertem volna a lélekjelenlétem, megéreztem az illatát és teljesen elcsavarta a fejem. Csak arra tudtam gondolni milyen lehetne megcsókolni. teljesen ésszerű gondolatok. Visszatértem a valóságba és észrevettem, amint úgy bámul rám, mint egy űrlényre.

Álltunk egymással szemben, elmélyedve egymás tekintetében. Az ő szája mozdult elsőként és mintha mondott volna valamit, miközben elvette tőlem a felé nyújtott könyveket.

– Köszönöm.

A kávésbögréjét még mindig nem engedtem el, és a könyvem is a kezemben volt. – Igazán sajnálom. Talán a tömeg miatt volt.

– Persze – mondta. – Úgy értem… nem kell elnézését kérnie. Úgy értem… nem gond.

Odanyújtom a kávéját és ő megpróbálja egy kézzel egyensúlyozni még a könyveit is, de azok megint majdnem leestek. A szemeit forgatja és motyog valamit, de végül sikerül úgy fogni a könyveket, hogy el tudja venni a kávéját.

– Köszönöm – mondja. – Bocsi!

– Én voltam az, aki önbe ütközött, szóval nincs miért bocsánatot kérni. – Sor kezd kialakulni a hátam mögött, így gyengéden megfogom a nő karját és a bolt belsejébe vezetem. – Ön is a dedikálásra jött?

– Igen arra, de már végeztem. Úgy értem már megvagyok vele. – Behunyja a szemét egy pillanatra és vesz egy nagy levegőt. – Ön is a dedikálásra jött?

Végignéztem a hosszú sorban várakozó hölgyeken… – Ó, nem. Csak valami olvasnivalót kerestem.

– Jaj, nem is gondoltam, hogy ezért van itt – mondta. – Habár akár lehetne is. Van néhány férfi olvasója is. Talán a meleg férfiak olvassák ezeket a romantikus regényeket. Nem mintha azt gondolnám, maga meleg. De ha az is, nem gond, nem is értem miért mondom ezeket. – Beletemette volna az arcát a kezeibe, de a kávésbögréje még mindig a kezében volt. Úgy tűnik ez neki is eszébe juthatott. – Úristen, miért csinálom ezeket már megint. Biztosan jött valakivel erre a dedikálásra.

Rávigyorogtam. Úgy látom, azt próbálja kitalálni, vajon egyedül vagyok e itt. – Nem, egyedül jöttem.

– Én is – mondta.

Örültem neki, hogy ezt hallom. – Alex Lawson – mutatkoztam be kezet nyújtva.

Lenézett a kezeire, amikben a könyvek voltak, a kávéjára a másikban. Néhány másodpercig eltartott, hogy kitalálja, melyik kezét szabadítsa fel a kézfogáshoz. én pedig csak hosszan álltam előtte előre nyújtott kézzel és kezdtem magam kínosan érezni.

– Bocsánat – mondta végre kezet nyújtva. – Mia vagyok. Mia Sullivan.

A keze finoman, lágyan simult az enyémbe és egy picivel tovább tartottam mielőtt elengedtem. – Örülök, hogy megismerhettem, Mia.

– Én is – válaszolta.

Már megint egymásba kapaszkodtak a szemeink és újra bevillant a csókos látomás a fejemben. Mi a picsa folyik itt? Na jó, jól néz ki, de általában nincsenek ilyen kontrolálatlan látomásaim egy nőről, akit épp most ismertem meg.

Oké, nem egyszerűen csak csinos, hanem egyenesen gyönyörű. Nem a hagyományos értelemben vett szépség, de talán pont ez, ami miatt nem tudtam abbahagyni a bámulását. Sötétkék pólót viselt rajta, Eh, maradok az Ágyban felirattal, egy olyan sálat, ami újságcikk mintázatú volt és a térdeinél lyukas farmert. Rengeteg haja volt, de kissé kusza, és a szemei káprázatosak. Egy kissé feljebb tolta a szemüvegét az orrán, én pedig nem tudtam megállni, hogy nem mosolyodjak el.

Az illata egyszerűen fogva tartott. Felé hajoltam csak egy röpke pillanatra, és újra belélegeztem. Nem vitte túlzásban, mint azok, akik túl sok parfümöt használnak. Természetes üdítő illata volt. Mint a meleg tavaszi szellő.

A francba, már megint túl sokáig bámultam. A szemei kikerekedtek és attól tartok, azt hiszi, mindjárt elrabolom és behajítom a csomagtartóba.

– Bocsánat – mondta ő újra. Mintha nem én viselkedtem volna épp hülyén. – Mennem kell.

– Várjon – mondtam, ahogy elfordult, de nem fejeztem be, mert nem voltam benne biztos mit is akarok mondani. Egyszerűen csak nem akartam elengedni. Egyszer csak egy barátom BB egy mondata jutott eszembe. „Egy nőt meghívhatsz egy italra egy bárban, miért ne hívhatnád meg egy könyvre egy könyvesboltban?

– Igen? – nézett rám Mia felhúzott szemöldökkel.

– Meghívhatom ezekre a könyvekre?

A szája tátva maradt és tágra nyílt szemmel nézett rám, mintha sokkoltam volna. Lenézett a kezeiben tartott könyvekre. – Ó, azt hiszem, persze. Gondolom, igen. Úgy értem, hogy… – Megint tartott egy kis szünetet, becsukta a szemeit, vett egy nagy levegőt és azt mondta. – Köszönöm, nagyon kedves.

Újra rámosolyogtam és kinyújtottam a kezem a könyveiért. Amint újra mozgásba lendültek a könyvek, újra majdnem eldobta őket, és ismét nekem kellett elkapnom őket, mielőtt leesnének.

– Megvannak – mondtam egy újabb mosoly kíséretében.

Beállunk a sorba, Mia toporgott. Figyeltem őt a szemem sarkából és próbáltam letörölni a vigyorgást az arcomról. Nem voltam benne biztos miért is ilyen ideges, de nagyon édes volt. Végre odaértünk a pénztárhoz és először az én könyvemet raktam le.

– Ezt kérném – mondtam a pénztáros hölgynek. Leraktam Mia könyveit is melléjük. – És a hölgy könnyeit is fizetném.

– Hogyne – a pénztáros beütötte a könyveket, külön csomagolta azokat és mindkettőt átadta nekem. – Szép napot!

– Köszönjük, Önnek is! – Odaadtam Miának a szatyrát és továbbálltunk, hogy a következő vásárló fizethessen. – Itt is vannak, Mia, remélem élvezni fogja őket.

– Köszönöm, ez annyira… szóval, ez nagyon kedves volt öntől.

Finomam újra megérintettem a kezét, és próbáltam a kijárat felé terelgetni, ahonnan a sor nem igazán akart csökkeni. Átfurakodtunk a soron és kisétáltunk.

– És újra csak, köszi – nézett bizonytalanul mindenfelé, csak rám nem.

Nyeregben éreztem magam, így mindenképp valami többet akartam kihozni a helyzetből, folytatást akartam. Még szerencse hogy így alakult.

– Úgy sejtem, a kávéja kihűlt. Meghívhatom a közelben egy másikra?

Végre újra rám emelte a tekintetét. – Komolyan?

Elnevettem maga, ez a lány tényleg különleges. – Nem. Csak szórakozom magával, bukott angyal vagyok, akinek az az ördögi terve, hogy meghívja kávézni.

Pici vigyor jelent meg a szája sarkában. – Ó, már értem, szóval maga az a fajta fickó.

– Milyen fajta?

– Az a fajta, aki nőknek szóló könyveket vásárol a könyvesboltban, hogy felcsigázza a nőket, aztán kinn a bolt előtt koffeintartalmú italok hamis ígéretével darabokra szedi őket.

– Beismerem – mondtam. – Bár talán ma tehetek kivételt. Mellékesen sose viccelnék a kávéval.

– Az nem is lenne vicces.

Újra rávillantottam egy mosolyt. – Akkor ebben egyetértünk. Menjünk kávézni.

Elmosolyodik és az addigi feszültség egyszeriben eltűnt belőle. Nekem egy üzenetem jött közben. Valószínűleg Kendra várja a beszámolómat a dedikálásról. Először hosszú idő óta, érdekelt jobban egy mellettem sétáló nő, mint a könyvek vagy az írás.