21. Fejezet

 

Huszonegyedik fejezet

                                                                                                      

ALEX

 

Fordította: Maya

 

Mia az asztalától mosolyog rám, amikor belépek az ajtón. Pár napja nem láttam, ezért lejöttem találkozni vele és együtt ebédelni az irodája közelében lévő egyik kávézóba. Látva őt, még ha csak egy zsúfolt étteremben is, csillapítja az enyhe fájdalmat, amivel együtt éltem. A fenébe is, hiányzott.

Odasétálok az asztalához, és ő feláll.

– Szia, szépségem – lehajolok és lágyan megcsókolom.

Egy kicsit felnevet és megigazítja a szemüvegét. – Helló!

Mindketten helyet foglalunk, és egy pincérnő odajön két csésze kávéval.

– Rendeltem magunknak kávét – mondja. – Remélem, nem baj.

– Egyáltalán nem – mondom. – Köszönöm. Hogy vagy?

Vállat von. – Elfoglaltan. Nagyon sok tennivalóm volt ezen a héten, ezért sokáig dolgoztam.

– Igen, tudom, mire gondolsz. Ez nekem is egy őrült hét volt. – Mindig kissé bonyolult Miával a munkámról beszélni, hogy ne áruljak el bármilyen részletet. De ez nehéz hét volt. Megpróbálok befejezni egy új könyvet, és Kendrával el vagyunk foglalva, hogy levezényeljük egy hatalmas kiárusítás részleteit.

– Örülök, hogy elhívtál ebédelni – mondja. – Már hiányoztál.

– Te is hiányoztál. Mi legyen a holnappal? Ha fáradt vagy, maradhatunk otthon filmet nézni.

Valójában tudom, hogy holnap mást csinál. Portlandbe megy, hogy interjút készítsen Antonio Zane-nel. Talán szar lépés piszkálni őt, de kíváncsi vagyok, mit fog mondani.

– Óh, nem lehet. El kell mennem a várósból. Dolgozni.

– Ez nagyon rossz – mondom. – Meddig leszel távol?

– Csak egy napot, de nem vagyok biztos benne, mikor jövök vissza. Talán csak későn – mély lélegzetet vesz és lenéz a csészéjére. – Valójában ez nem igaz. Ez nem munka.

Óh, basszus. El fogja mondani?

– Lemegyek Portlandbe interjút készíteni valakivel – mondja. – Tudom, hogy sosem említettem, de egy romantikus könyves blogot vezetek. Csak könyvajánlókkal indult, de sokat fejlődött. Új könyveket és szerzőket, könyves híreket és mindenféle dolgokat mutatok be. Egyébként erre a borítómodellre viccből írtam rá, soha nem gondoltam, hogy válaszol. De megtette. Lesz egy fotózása és meghívott, hogy menjek el rá. Lecsaptam a lehetőségre.

Igen, elmondja nekem. – Hűha, ez nagyszerű lehetőségnek tűnik.

– Igen, az – mondja. – Sajnálom, hogy nem mondtam el csak úgy, hogy mi történik. A helyzet az, hogy ezelőtt soha senkinek nem meséltem a blogomról. Álnevet használok, így online névtelen vagyok. És azt az egész oldalt különválasztom Miától. Talán nem kellene ennyire titkolóznom emiatt, de megteszem.

– Miért titkolod?

– Önvédelemből – mondja. – Tudom, hogy kicsi az esély rá, hogy valami szerző egy rossz kritika miatt utánam jöjjön, de az emberek őrültek. És a családom soha nem fogja megérteni az időt, amit erre fordítottam. Azt mondták, hogy dolgozzak valami hasznos dolgon. Mindig egyszerűbbnek tűnt elrejteni azok elől az emberek elől, akiket a való életben ismerek. Az emberek így is gonoszkodnak velem, amiért ilyen könyvmoly vagyok. Ez tovább rontana a helyzeten.

– Ez a szívás a családodban – mondom és igyekszem megőrizni a közömbös hangnememet. De kissé kiborulok. Elmondja nekem, hogy ő BB. Talán el kellene mondanom, hogy én vagyok Lexi.

Habár blogolni, és egy női álnévvel író férfinak lenni nem pontosan ugyanaz.

És akkor ott van az egész már ismerjük egymást rész is.

A francba!

– Igen, de már megszoktam. És nem tudom, a névtelenségben van valami szabadság. Úgy érzem, oly módon önmagam lehetek, ahogyan személyesen nem. Sokkal jobban érzem magam a számítógép képernyőjének biztonsága mögött, így nem rontom el annyira a dolgokat. Nem fecsegek ki hülyeségeket és ha ledöntök valamit, senki sem láthatja.

Felé nyúlok és az ujjaimmal végigsimítom a kézfejét. – Nem hiszem, hogy hülyeségeket kotyognál ki.

Felnevet. – Találkoztál már velem? Folyamatosan azt csinálom.

– Nem, te őszinte vagy – mondom. – Olyan sok nőt ismertem, akik soha nem mondták el, mire gondoltak. Imádom hallani, valójában mi jár a fejedben.

– Rendben, tudnom kell, mi a baj veled – mondja.

Csak pislogok rá. – Mi?

A homlokára teszi a kezét. – Nem, úgy értem... sajnálom... megint azt csináltam, látod? – mély levegőt vesz. – Csak őrülten tökéletes vagy. Még mindig várom a csapdát.

– Még a tökéletes közelében sem vagyok – mondom.

– Valójában tényleg közel állsz hozzá – mondom. – Olyan, mint a könyvekben. Bámulatos és szexi. Romantikus. Vicces. Évekig azon poénkodtam, hogy a könyvbeli pasik elrontották a valódiak esélyeit, de te igazán megdolgoztatod azokat a kitalált karaktereket.

Iszok egy kortyot a kávémból, hogy adjak magamnak egy pillanatot gondolkodni. Van egy nagy csapda, Mia, még pedig az, hogy hazudtam neked, ki vagyok.

Háborúban állok magammal a mondandóm miatt. Ez mind olyan gyorsan történik. Nem csak ez a beszélgetés – mindez. Azt hittem, hónapokba telik, mire fontolóra veszem, hogy beszéljek Miának Lexiről.

Talán túl gyorsan és túlságosan is beleélem magam. De nem szoktam ennyi kibaszott érzelemmel foglalkozni. Még soha senki iránt nem éreztem ilyet. Sem középiskolai első barátnőm iránt. Sem Janine iránt, akit feleségül vettem.

De Mia előkerült a semmiből, és mióta találkoztunk, semmi sem ugyanaz. Felemészt engem. Állandóan rá gondolok. Mindig vele akarok ébredni. És ez őrület. Ilyen a való életben nem történik. Persze a könyvekben igen. Írtam az insta-szerelemről. Mindig olyan valószínűtlennek tűnt. Szórakoztató írni, de egyáltalán nem valóságos.

Kivéve, hogy Miára nézek és száz dolgot érzek egyszerre. Meg akarom érinteni. Hátra akarom vonszolni és addig csókolni, amíg mindketten ki nem fulladunk. Egész éjjel fent akarok maradni és imádni a testét. Beszélgetni és nevetni vele.

Kibaszottul szerelmes vagyok ebbe a nőbe.

Mesélnem kell neki Lexyről. De hirtelen elönt a félelem, hogy dühös lesz. Mi van, ha nem bocsát meg nekem?

– Sajnálom – mondja. – Itt ülök, ömlengek rólad és zavarba hozlak.

– Nem, nem erről van szó – mély levegőt veszek. Be kell vallanom és bízni benne, hogy meg tudom magyarázni. Remélem, meg fogja érteni.

– Mia...

Megcsörren a telefonja, és elakad a lélegzete. – Óh, basszus. Ki hív? Senki nem hív engem – megfogja és kikerekedett szemekkel néz a képernyőre. – Ó, Istenem, Shelby az. Ez valószínűleg azt jelenti... Halló? Shelby? Igen. Most? Oké. Daniel ott van? Jó. Ne aggódj! Úton vagyok.

Mia leteszi a telefont és felkapja a táskáját. – Alex, annyira sajnálom. Shelby vajúdik. Még néhány hetet várnia kellett volna, erre nem számítottam. Szüksége van rám, hogy vigyázzak Alannára, így el tud menni a kórházba.

– Igen, persze. – Fenébe! – Akarod, hogy elvigyelek vagy valami?

– Nem, jól vagyok – mondja a szemüvegét feltolva az orrára. – Sajnálom, csak sietnem kell. Üzenek majd, ha a dolgok lecsillapodtak, rendben?

Felállok és a karjaimba húzom. – Igen, persze. Mondd meg Shelbynek, hogy gratulálok.

– Megmondom.

Lábujjhegyre áll, hogy megcsókoljon, és másodpercekkel később a hátát figyelem, ahogy kisiet az ajtón.

Nos, ez nem ment túl jól.

Nincs okom maradni, ezért hagyok egy kis pénzt az asztalon és elindulok hazafelé. Útközben szerzek ebédet és próbálok haladni a munkával. Aggódom Miáért, de órák telnek el, és nem hallok felőle. Ellenállok a késztetésnek, hogy küldjek neki egy üzenetet. El van foglalva a családi dolgaival; nincs szüksége arra, hogy szuper fura és birtokló legyek azzal, hogy folyton üzeneteket írok neki.

Felnézek az órára és rájövök, hogy már elmúlt 8 óra. Annyira belemerültem az írásba, hogy elfelejtettem vacsorázni. Éppen szerezni akartam valami ennivalót, amikor meghallom a laptopomon az üzenet értesítést.

BB: Hé, Lexi. Elfoglalt vagy?

Én: A szokásosnál nem jobban. Mi a helyzet?

BB: Ez a legőrültebb nap. A barátommal voltam (ezenfelül, hűha, azt hiszem, először hívom őt így), és kaptam egy hívást, hogy a nővérem vajúdik. Elszaladtam hozzá, hogy az unokahúgommal maradjak, amíg ő bemegy a kórházba. De valami nem stimmelt. A baba rendben van, de sürgősségi császármetszést kellett végezniük. Ennek rendben kellett volna lennie, de azt hiszem, a nővérem még vérzett, vagy valami hasonló, és vissza kellett vinniük egy újabb műtétre. Nem tudom, mi folyik ott. Az unokahúgom ágyban van, ezért nem mehetek el, és senki nem válaszol az üzeneteimre. Valahogy kiborulok.

Én: Szent szar. Ez nagyon ijesztő.

BB: Tudom. Nagyon aggódom érte.

Megállok, nem vagyok biztos benne, mi mást írhatnék. Miért nem küldött Mia üzenetet, hogy elmondja, mi történik. Előbb Lexihez fordul? Miről van szó?

Megfogom a telefonomat és megnyomom a gombot. Semmi sem történik; a képernyő még mindig sötét. Hosszan nyomva tartom. Még mindig semmi. A kurva életbe, lemerült. Felrakom töltőre és megpróbálom újra bekapcsolni. A képernyő feléled, és villog az üzenet értesítés. Mia próbált nekem üzenetet küldeni. Többször is. A fenébe! Lexi nevében küldök neki egy utolsó gyors üzenetet a laptopomról.

Én: Remélem, hamarosan hallasz felőlük, BB. És remélem, hogy a nővéred rendben van.

BB: Köszönöm. Csak akkora őrültség. próbáltam üzenetet küldeni a barátomnak, de nem válaszol…

Bassza meg! Megragadom a telefonomat és a hülye töltő kicsúszik. Az aksim egy százalékon van. Kibaszottul ne halj meg újra, te szar! Óvatosan tartva visszadugom, hogy nehogy megint kijöjjön, és küldök neki egy üzenetet.

Én: Nagyon sajnálom, bébi. Meghalt a telefonom és csak most vettem észre. Hallottál valamit?

Mia: Hát itt vagy! Tulajdonképpen két másodperccel ezelőtt kaptam egy üzenetet a sógoromtól. Shelby kint van a műtőből. Úgy tűnik, hogy minden rendben lesz. A baba egészséges.

Én: Annyira örülök, hogy ezt hallom. Akarod, hogy átmenjek?

Mia: Ez olyan édes, de rendben vagyok. Csak olvasni fogok, amíg el nem alszom. Alanna öt körül ébred, szóval...

Én: Ha biztos vagy benne.

Mia: Igen. Mit csinálsz holnap?

Én: Semmit nem terveztem. Meglátogathatlak?

Mia: Igen, ha nem bánod, hogy egy kis kalózhercegnővel lógsz.

Én: Egyáltalán nem. Szívesen megismerkednék vele.

Mia: Elképesztő vagy. Akkor holnap üzenek neked.

Én: Tökéletes. Hiányzol.

Mia: Te is hiányzol. És… szeretlek.

Nem tudom megállítani az arcomra kiülő vigyort.

Me: Én is szeretlek, bébi.

Ahogy leteszem a telefonomat, kifújom a levegőt. Utálom, hogy ez a Lexi dolog a fejünk felett lóg. De nem mondhatom el neki holnap, amíg ő az unokahúgára vigyáz. Különösen azután nem, hogy a nővére miatt mennyi stresszel kell megbirkóznia.

A telefonom újabb üzenetet jelez, de ez Kendra.

Kendra: Megkaptad a könyveket a kiárusításhoz?

Én: Igen, ma érkeztek meg.

Kendra: Remélem, folytatod a kézi jógát.

Én: A francot, Kendra! Már ott van nekem Mia, nem kell edzésben tartanom a kezemet.

Kendra: Olyan undorító vagy. Mármint azért, mert mindet alá kell írnod.

Én: Aláírnom őket? Ez furcsán fog kinézni. Nincs lányos kézírásom.

Kendra: Kit érdekel. Csak cukin nézzen ki!

Én: Cukin? Hogyan írjak alá cukin?

Kendra: Nem tudom. Tegyél egy kis szívecskét a Lexiben lévő i-re.

Én: Komolyan?

Kendra: Miért ne? Az olyan aranyos.

Én: Te most tényleg azt mondtad, hogy az olyan aranyos? Gyere át és írd alá őket! Én nem fogom.

Kendra: Mennyit fogsz fizetni nekem érte?

Én: Most azonnal megrendelek neked ötven dollár értékű Godivát.

Kendra: Megdumáltuk. Húsz perc múlva ott leszek.

Ahogy fellépek a Godiva weboldalára, magamban kuncogok. Egyértelműen csokoládéban fogok fizetni Kendrának, hogy aláírja nekem azokat a könyveket.

Ami Miát illeti, minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok abban, hogy holnap nem mesélhetek neki Lexiről. Várni fogok, amíg nem lesz egy kis időnk kettesben. Gondolom, még pár nap egyébként sem fog változtatni semmin.