22. Fejezet

 

Huszonkettedik fejezet

                                                                                                      

MIA

 

Fordította: Maya

 

A nővérem csipás szemeit sokkal jobban megértem, miután negyed hatkor egy négyéves energiacsomag ébresztett. Nem szégyellem bevallani, elbóbiskolok a kanapén, miközben ő a következő néhány órában rajzfilmeket néz. Tudomásom szerint a szegény gyereknek agykárosodása lesz annyi tévézéstől, amennyit hagyom, hogy nézze. De most komolyan! Negyed hat? Az alig minősíthető még reggelnek.

Egy kicsit elcsüggedek, hogy elmulasztom az interjút. Tegnap késő este küldtem Antoniónak egy e-mailt, amiben elmagyaráztam, mi történt. Egy rövid majd talán máskor-ral válaszolt. Nem biztos, hogy kapok még egy esélyt, de ilyen az élet.

Nyolc körül telefonál a sógorom. Shelby elég jól van ahhoz, hogy látogatókat fogadhasson, így bemehetünk a kórházba megnézni Alanna új kistestvérét. Amikor odaérünk, én fogom meg őt először, beburkolva a karjaimba a pici, puha, alvó csöppséget. Morcosan nézek Shelby-re, mikor ragaszkodik hozzá, hogy leüljek, amikor fogom őt – nem mintha elejteném.

Daniel Juniornak nevezték el. Rögtön DJ-nek kezdem hívni, de Shelby azt mondja, hogy semmi szín alatt nem fogják ezt a gyereket a kezdőbetűi által szólítani. Mialatt Alanna mellett ülök, hogy segítsek neki megtartani az új kisöccsét, hallom, ahogy Shelby és Daniel fojtott suttogással beszélnek arról, hogy átgondolják-e a baba nevét.

Alanna egy idő után nyugtalan lesz, így hazaviszem. Majdnem ebédidő van, ezért küldök Alexnek egy üzenetet.

Én: Helló! Shelby jobban van. Meg kellett fognom a babát. Olyan aranyos. Mai tervek?

Alex: Valójában épp most hívott Caleb. Szüksége van valakire, aki vigyáz az unokahúgomra, úgyhogy gondolom, én is bébiszitterkedem.

Én: Ő nem négyéves? Össze kellene hoznunk őket. A kis emberek játszhatnának.

Alex: És a nagy emberek?

Én: Meglátjuk, hogy mit tudunk kiokoskodni.

Alex: Nagyszerűen hangzik. Apánál laknak, ezért fél óra múlva indulok hozzá. El kell mennem érted?

Én: Mindenképpen.

Alex: Várj, a négyéves gyerekeknek kell autósülés vagy valami?

Én: Nem számít. Átmegyek hozzátok. Írd meg az apukád címét, és majd ott találkozunk.

Körülbelül egy órával később megállunk egy gondosan nyírt sötétbordó futórózsás, fehér kerítés mellett. Alex kocsija áll elől, és én leparkolok mögötte. Alanna a bejárati ajtó felé fut sugárzó lelkesedés ösvényt hagyva maga mögött. Hagyom, hogy bekopogjon, és egy vállig érő barna hajú és épp olyan színű szemű nő nyitja ki az ajtót, mint Alex.

– Ó, helló – mondom hirtelen idegeskedve. Ó, Istenem, a húga.

Arca széles mosolyba tör ki. – Helló, te biztosan Mia vagy – felém nyújtja a kezét. – Kendra vagyok. Úgy örülök, hogy végre megismerhetlek.

Megfogom a kezét. Nyugi, Mia! Ne mondj semmi hülyeséget! – Hűha, épp úgy nézel ki, mint Alex. Nem úgy értem, hogy pasinak tűnsz. Nagyon nőies vagy. De ugyanolyan a szemetek. Nagyon szépek. Nem mintha Alexnek feltétlenül szép szemei lennének, talán a szép nem a legjobb szó rá – leállítom magam, mielőtt folytatnám a félrebeszélést és tovább rontanám a helyzetet. Egy pillanatra lehunyom a szemem és levegőt veszek. – Sajnálom, elkezdem elölről. Helló, én is örülök, hogy megismerhettelek.

Elmosolyodik és elengedi a kezemet. Istenem, túl sokáig tartottam. Arrébb lép, hagy Alannával bemehessünk, de a lábujjam beleakad a küszöbbe és bebotladozom az ajtón. Visszanyerem az egyensúlyom, mielőtt Kendraba ütköznék, ez meleg helyzet volt.

– Sajnálom – mondom.

– Itt is van – mondja Alex, ahogy besétál az ajtón. – Kendra, azt hittem, tíz perce elmentél. Kihallgattad a beszélgetésünket apával és titokban itt maradtál, hogy találkozhass Miával?

– Természetesen – mondja, a hangsúlya tárgyilagos.

Alex megcsóválja a fejét. – Rendben, nos, Mia, ő itt Kendra. Kendra ő Mia.

– Ezen már túl vagyunk, Alex, tartsd a tempót! – mondja Kendra. – Habár mennem kell. De nagyon jó volt találkozni veled Mia. Remélem, hamarosan újra látjuk egymást.

– Igen, az nagyszerű lenne – mondom.

Kendra felvonja a szemöldökét és egyáltalán nem titkolva felmutatja a hüvelykujját Alexnek, mielőtt elindulna a bejárati ajtó felé.

Egy sötétbarna hajú kislány, aki körülbelül Alannával egy idősnek tűnik, kukucskál ki a sarok mögül.

– Gyere ide, Charlotte! – mondja Alex könnyed és megnyugtató hangon. – Minden rendben. Ő itt Alanna.

Alanna lábujjhegyen hintázik párszor.

Megfogom a kezét, hogy ne szaladjon oda és támadja le Charlotte-t. – Csak lassan, kölyök.

Alex visszamegy Charlotte-hoz és felveszi. A kislány átkarolja és a nyakába temeti az arcát. – Charlotte eleinte kissé szégyenlős, főleg mióta az apukája nincs itt.

Egy-két percbe beletelik, míg Alex rábeszéli Charlotte-t, hogy köszönjön Alannának. De miután elengedi Alexet, Alanna barátságossága átveszi a hatalmat. Pár perc múlva már kézen fogva sétálnak be a másik szobába Charlotte-tal játszani.

– Hűha, nagyon kedves – mondja Alex. – Egy egész napba telt, mire Charlotte felengedett velem szemben.

– Igen, Alanna nagyon társasági lény – mondom.

Közelebb lép és a kezeit a derekamra csúsztatva közelebb húz magához. Felnézek rá, és sokkal nagyobb lelkesedéssel csókol meg, mint amire számítottam, tekintve, hogy az apukája házának közepén állunk.

– Szia – mondja csendesen, ahogy elhúzódik.

Kicsit ingatagnak érzem magam és nekidőlök, hogy ne rogyjak össze. – Szia.

– Örülök, hogy ez működött.

– Én is – mondom. – A lányok jól fogják érezni magukat.

Alex elmosolyodik, és bizsergés fut végig rajtam. Mindössze annyit tehetek, hogy nem kuncogok fel.

Egy hang hallatszik a másik szobából. – Alex, itt van már az a kedves fiatal hölgy?

– Igen, Apa, csak egy pillanat – mondja. – Megtennéd, hogy beköszönsz apukámnak?

– Persze.

Megragadja a kezemet, összefűzi az ujjainkat és bevezet a nappaliba. Az apukája egy állítható támlájú székben ül a tévével szemben. Leereszti az újságot és rám mosolyog. Alex az apukája kiköpött mása, csak fiatalabb kiadásban. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a kedves mosoly. Az apukájának az orrán egy olvasószemüveg ül, és a haja többnyire ősz.

– Újra üdvözlöm – mondja. – Örülök, hogy látom.

– Én is, Mr. Lawson – mondom.

– Hívjon csak Kennek! – mondja egy kézlegyintéssel.

– Hogy érzi magát? – kérdezem. – Készen áll rá, hogy Dr. Lander megműtse?

Ken elmosolyodik. – Hiszi vagy sem, igen. Izgatottan várom, hogy túl legyek rajta.

– Elhiszem – mondom. – Dr. Lander a legjobb. Az ágy melletti modora szörnyű, de nagyszerű sebész.

– Beképzelt seggfej, igaz? – mondja Ken.

– Apa! – mondja Alex.

– Nem, igaza van – mondom. – Lander egy beképzelt seggfej. De ő a legjobb abban, amit csinál. Nem akarhatna nála jobbat. Ha bunkó, amikor ébren van, csak szóljon a nővérnek. Ő majd seggbe rúgja.

– Szólni fogok – mondja Ken. Alexhez fordul. – Kedvelem őt.

Alex fel-le simogatja a hátamat. – Én is.

Ken felveszi az újságját, a fekete-fehér nyomtatvány ropog, ahogy kisimítja. – Nos, nem tartalak fel. Tudom, hogy a fél szemedet az unokámon tartod.

Alex bevezet a másik szobába. Ott a kandallóval szemben van egy kanapé, két fotel, és egy sötét dohányzóasztal. Leülünk, Alex lehúz engem, így szinte rajta vagyok. Megérinti az államat és odahúz egy csókra. A borostája az arcomat karistolja, és az ajkait az enyémhez nyomja. Közelebb húz magához, keze a tarkómra siklik és az ujjai a hajamba túrnak.

Félig-meddig hallom a négyéves kislány lépteinek a hangját. És elég biztos vagyok abban, hogy hallanánk Alex apukáját, ha felkel. Egy kicsit úgy érzem magam, mint egy pajkos tinédzser, mert egy szobányira csókolózom a pasim apukájától. És ha Alanna rajtakap miket, tudom, hogy ki fogja fecsegni Shelbynek.

De amikor Alex így csókol, nagyon nehéz bármi mással foglalkozni.

– Mia néni?

Megriadok Alanna hangjától és elhúzódom Alextől. Az ajkamba harapok és nagyot nyelek.

– Hé, kölyök – mondom. – Mi újság?

Ő és Charlotte a folyosón állnak, tátott szájjal bámulva minket.

Hoppá.

– Házasok vagytok? – kérdezi Alanna.

– Ööö, nem – mondom. – Miért?

– Mivel anyu és apu néha csókolóznak, és amikor azt mondtam, hogy meg akarom csókolni az oviban Billy Jones-t, anyu azt mondta, hogy az valami olyan, amit csak a házasok csinálnak.

Tágra nyílik a szemem, és most már biztos vagyok benne, hogy elpirulok. – Nos, Alanna... ez csak... úgy értem... ez nem...

– Néha amikor két felnőtt szerelmes, szeretik megcsókolni egymást – mondja Alex, selymes hangon.

– És te szereted Mia nénit? – kérdezi Alanna.

– Igen – mondja.

– Oké – mondja Alanna. – Szeretnél tea partisat játszani?

Kifújom a levegőt, a vállaim leroskadnak, és tátogok egy gyors köszönömöt Alexnek.

– Persze, szívesen játszanék tea partisat.

Charlotte odajön és felmászik Alex ölébe. Alanna egy rózsaszín műanyag teáskészletet hoz. Beékelődik közém és Alex közé és elkezdi kiosztani a teáscsészéket.

Úgy tűnik, hogy a lányokat jobban érdekli a játék tea parti Alex-szel, mint velem, ezért egy kicsit eliszkolok, hogy teret engedjek nekik, és figyelek. Charlotte felhúzza a lábát és nekidől Alexnek, törékeny ujjaiban szorítva a teáscsészét. A legtöbbet Alanna beszél, elmesélve egy kidolgozott történetet arról, hogy ők a hercegnők és Alex a király. Alex felnevet és kinyújtott kisujjal fogja az apró teáscsészét, aztán úgy tesz, mintha kortyolna egyet.

Ez abszolút az egyik legédesebb dolog, amit egész életemben láttam. Ez a bámulatos férfi, a bűnösen szexi testével és a mosolyával, amitől eláll a lélegzetem, egy kanapén ülve két kislánnyal, akik hozzábújnak, és úgy tesznek, mintha műanyag csészékből innának teát.

Egy kicsit ijesztő, hogy kibaszottul fel vagyok izgulva.

Aztán Alex tekintete találkozik az enyémmel, és kacsint. Azt hiszem, talán meghalok.

Amikor a lányok megunják a játékot a teáskészlettel, néhány percre eltűnnek és játékmackókkal térnek vissza. Újra hozzá bújnak és az ölében játszanak a mackókkal. Mosolyog és a fejét rázza, amikor úgy játszanak rajta, mintha a berendezés része lenne.

Mindössze bámulni tudok.

Igyekszem nem bámulni. Nem akarok őrültként viselkedni. De kész vagyok. Szó szerint egy véletlen folytán futottam bele, és ez azóta is olyan, mint egy éber álom. Ő minden. Egyetlen író sem lenne képes egy számomra ilyen tökéletes hős megalkotásához. Van egy hang a fejemben, ami még mindig próbál emlékeztetni arra, hogy túl gyorsan haladunk. Hogy fülig beleszerettem, és talán le kellene lassítanom.

De teljesen az ő hatása alatt vagyok. A mosolya megszédít, és a csókja elolvaszt. Az érintése lángra gyújt.

És látva őt ezekkel az imádnivaló kislányokkal, nem tudom megállni, de elképzelem a jövőt. Egy jövőt vele, és talán még egy saját kislánnyal vagy kisfiúval.

Nagyot nyelek, hogy ne szakadjak ketté. Szent szar, ez őrület. Megtalálja a tekintetemet, és én egy túl nagy mosolyt küldök felé. De nem érdekel. Az utolsó hezitálás, amit éreztem, az is eltűnt, elhalványult. Őrülten szerelmes vagyok belé. Vége a történetnek.

Miután a lányok egy ideig játszottak, hagytuk őket tévét nézni. Csatlakozom Alexhoz a konyhában, hogy mindannyiunknak összedobjunk valami vacsorát. A bátyja, Caleb megérkezik, miközben főzünk, és Kendra nem sokkal később visszajön. Minden Lawson gyerek tiszteli az apukáját és feltűnően hasonlítanak is rá. Caleb magas és fitt, ugyanolyan mélybarna szemmel és egy barátságos mosollyal.

Alanna és én együtt vacsorázunk Alex-szel és a családjával, és ez elégedettséggel tölt el. A zavarom sehol sincs. Semmi botlás, tudtam kommunikálni.

Tulajdonképpen úgy érzem, mintha ide tartoznék.

Bármennyire is nem akarom, hogy ennek a napnak vége legyen, vacsora után elszakítom Alannát az új legjobb barátnőjétől és hazaviszem. Ágyba dugom, küldök egy üzenetet Shelbynek, hogy megkérdezzem, hogy van és lehuppanok a laptopommal a kanapéra.

Milyen csodálatos nap. El kell mesélnem Lexinek.

Én: OMG, Lexi, küldj segítséget! A petefészkeim szó szerint felrobbannak.

Lexi: Ööö... jól vagy?

Én: Igen. Meglátogattam a nővéremet és megfogtam az újszülött babáját. Kisfiú, olyan pici és édes. De nem ettől van. Egész nap az unokahúgomra vigyáztam, és a barátom pedig az övére. Tehát összehoztuk őket. Nincsenek szavak, amik kifejezhetnék, milyen imádnivaló volt velük. Elolvadtam tőlük.

Lexi: Ez olyan édes.

Én: Óh, az volt. Még sosem éreztem ezt a késztetést. Mindig úgy gondoltam, majd valamikor lesznek gyerekeim – a hangsúly a majd valamikor részen van. De ettől a pasitól valóságosan fájnak a petefészkeim. Azért ne mondd el neki, LOL. Nem akarom kiborítani azzal, hogy elmondom, hogy őrülten vágyom egy kisbabára.

Lexi: Hűha, babaláz? Srácok, ugye nem vagytok olyan régen együtt?

Én: Nem. Nem azt mondom, hogy lyukat fogok szúrni az óvszerébe vagy bármi. De tényleg elképzeltem vele, tudod? Figyeltem, ahogy ott ül azzal a két kislánnyal, és volt egy vízióm kettőnkről, valamikor a jövőben. Gyerekekkel. És nagyon jó érzés volt.

Lexi nem válaszol, és azon tűnődöm, hogy váratlanul offline állapotba kellett-e lépnie. Leteszem a telefonomat és hátradőlök a kanapé párnáira. Miután ma ilyen korán keltem, kimerült vagyok. Magamra húzom a plédet, és összegömbölyödöm. Shelbynek van egy vendégszobája az emeleten, de lehet, hogy ma este itt alszom. Hirtelen túl fáradt vagyok, hogy ezzel törődjek, és tudom, hogy Alanna jóval korábban fent lesz, mint ahogy erre készen állok.