Negyedik fejezet
MIA
Fordította:
Meridiana
Ma este már nem először, azon elmélkedtem, hogy le
vegyem-e a sálat vagy ne. Nagyon hideg van odakint és elég közel ülök az
ajtóhoz, hogy a sál kényelmesen melegen tartson. De a mai vakrandimon egy kék
sálat viselő lányt várnak és már nem biztos, hogy akarom, hogy felismerjenek.
Általában, irtózom a vakrandiktól, nem bírom azt
a részt, amikor ülök egy étteremben idegesen tekingetve a belépő idegenekre. Sülnek
el valaha is jól az ilyen randik? Tapasztalataim szerint, a vakrandik általában
a legjobb esetben is kényelmetlenek, a legrosszabban pedig unalmasak.
Az egyetlen és tényleg az egyetlen oka, hogy belementem egy ilyen randiba, hogy befogjam a
húgom, Shelby, száját. Nem randiztam egyáltalán senkivel, legyen az vakrandi
vagy sem, de Shelby már elviselhetetlen volt. Fiatal volt, mikor férjhez ment,
mióta visszatértek a mézesheteikről azt tekinti küldetésének, hogy engem is
férjhez adjon.
Szóval, amikor Danielle, egy munkatársam, össze
akart hozni az unokatesójával, folyton Shelby hangja duruzsolt a fejemben – „nem leszel már fiatalabb, egyedül maradsz a
macskáiddal.”
Na, kösz szépen, de csak egy macskám van. És az,
hogy huszonegy éves koromban még egyedül vagyok, nem jelenti azt, hogy én
leszek az őrült macskás nő.
Daniella mutatott egy képet az unokatestvéréről
a Facebookon, és úgy tűnt, egész jóképű. Öltönyt viselt és valakinek az
esküvőjén volt. Odavagyok a szexi öltönyös fickókért.
Rendben, lehet, hogy nem csak azért mentem bele, hogy Shelbyt lecsillapítsam. Úgy érzem
egy örökkévalóság telt el, mióta valaki olyan került a lábaim közé, akinek
pulzusa is volt. Ahogy visszatekintek, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy
az utolsó pasinak volt egyáltalán.
Szóval, nem veszek fel különleges fehérneműt – tudjátok, miről beszélek – azért a melltartóhoz
illő bugyi van rajtam, és leborotváltam a lábam. Egy lány végül is legyen
felkészült.
Feltettem a szemüvegem és vetettem egy
pillantást az e-bookomra, ami kiállt a táskámból. Ellenálltam a kísértének, hogy
olvassak még egy kicsit, mielőtt a randira indulnék. Mindenki tudja, hogy egy
könyvmoly vagyok. Még inkább egy könyvfüggő. Állandóan olvasok. Ez nem igazán
társas időtöltés, erre Shelby folyton emlékeztet, de én magamnak való vagyok és
élvezem.
Az az igazság, hogy több ez, mint introvertáltság.
Olyan vagyok, aki kényelmetlenül érzi magát más emberek társaságában. Kicsit
félénk vagyok, különösen azokkal, akiket nem ismerek. Túl sok ideig aggódtam
azon mit mondjak, és hogy tegyek jó benyomást másokra. Mintha az agyam és a
testem külön életet élne.
Amitől a randik – különösen a teljesen
idegenekkel történő vakrandik – egy kibírhatatlan kínzássá váltak.
De ha ezt a randit túlélem, legalább elmondhatom
Shelbynek, hogy megpróbáltam és kipipálhatom végre ezt a randizós dolgot. És ha
meg mégis csoda történne, nos, nem lenne olyan szörnyű, igazam van?
Ahogy az étterem ajtaja kinyílt a szívem kicsit
gyorsabban vert. Egy idősebb pár az, egyáltalán nem az, akit én várok. Korán
érkeztem, vetettem egy szempillantást a körülöttem lévő asztaloknál ülőkre,
próbáltam megtalálni a zöld inges pasit. De mindez azt is jelentette, hogy itt
voltam már 10 perce, és ez a plusz várakozás nem nyugtatta meg az idegeimet.
Az ajtó újra kinyílt és ő az. Felismertem a
képről, és zöld inget viselt, ahogy mondta. Személyesen vonzónak tűnt. Rövid
szőke haja és kék szeme volt. Feltérképezte pár másodpercig a termet, mielőtt
meglátott. Odaintettem neki – talán túl lelkesen és odajött az asztalomhoz.
– Szia – kezet nyújtott. – Jeff vagyok.
Félig felálltam, hogy miért arról fogalmam
sincs. Ahogy ezt csináltam ő meglepetten nyújtotta felém a kezét. Lefagytam,
ahogy ebben a félig álló helyzetben kezet ráztunk. Most álljak fel teljesen?
Vagy üljek le? Fogalmam sem volt, csak fogtam a kezét és rázogattam.
– Mia vagyok. – Elengedett, és én
visszazöttyentem a székembe. – Örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is – foglalt helyet velem szemben. –
Nos…
Egy kényelmetlen szünet következett. Ó… ez
nagyszerű. Ő is olyan szűkszavú, mint én? Egy kérdéssel próbáltam indítani.
– Szóval, te Danielle unokatesója vagy?
– Igen. Ti meg egy helyen dolgoztok.
– Igen. – Szuper, meglapoztuk a
beszélgetést valamivel, amit mindketten tudtunk már. Ki kell találnom valamit,
amiről beszélgethetnénk – méghozzá gyorsan –, de nem voltam benne biztos, hogy
mit csináljak a kezemmel. Az ölemben tartottam, de nem tűnt helyénvalónak a
mozdulat. Feltettem az asztalra, de nem tűnt természetesnek. Ó, Istenem, mit
csináljak?
Feltűnt a pincér, hogy felvegye az italrendelést.
Felvont szemöldökkel rám nézett, de Jeff reagált elsőként, vodkát rendelt, nem
teketóriázott.
Néhány másodpercig tipródom, amíg kitalálom akarok-e
inni egyáltalán, végül egy pohár pinot noir mellett döntöttem. Talán egy kis
bor segít majd megnyugodnom és abba hagyom a kezeimmel való vacillálást.
– Egy borkedvelő – mondja Jeff, mikor
elment a pincér. – Ez tetszik.
– Talán – mondtam vállat vonva. – Általában,
mikor vacsorázni megyek, ezt iszom.
– Az hiszem, sokat elmond az emberről,
milyen italt választ.
Most tényleg arról beszélgetek, hogy milyen
személyes következtetéseket lehet arról levonni, ki milyen italt rendel, egy
olyan emberrel, aki tiszta szeszt rendel a vacsoránál? Ráadásul vodkát? Mert nekem ez azt sugallja, hogy
alkohol problémái vannak, vagy túl smucig a whiskeyhez.
– Valóban? – kérdeztem. – És vajon mit mond
el rólam az italom?
– Kifinomultnak szeretnél látszani – intett
felém – vagy talán kompenzálni akarod a túl laza, lezser öltözeted.
Lenéztem. Egy fehér pólót és barna kardigánt
viseltem a hosszú kék sálammal, sötét farmert és bokacsizmát. Kényelmesen öltöztem fel, mivel az
étterem, ahol a vakrandink volt sem tűnt, olyan elegánsnak. Nem mintha
felvenném a kis fekete ruhámat és gyöngyöket.
– Ez egyáltalán… én nem is… – elhallgattam,
azt próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék erre. – Rendben. És rólad mit mond
el a vodka?
– Azt, hogy tudom mit szeretek – mondta
vigyorogva.
Ó, apám.
A pincér kihozta az italainkat és nagy volt a
kísértés, hogy belenyakaljak a boromba. De még haza kellett vezetnem.
Megrendeltük a vacsorát, én csirkét és rizottót választottam, Jeff a legdrágább
bélszínt rendelte az étlapról. Érdekes.
Társalogtunk, míg a pincér kihozta az ételeket.
A kezeim és a lábam kiolvadt és már nem éreztem, hogy az veszélyeztetne, hogy beverem,
az asztalba őket valahányszor megmozdulok. Jeff beszélt a munkájáról, egy
fejlesztési cégnél dolgozik. Az enyém nem volt túl érdekes. Egy kórház
gazdasági osztályán dolgozom. Ebben a mederben tartottuk a beszélgetést, amíg
megérkezett a vacsora.
Az étel jó volt, az egész randi nem tűnt teljes katasztrófának eddig a pontig.
Levetkőztem a kezdeti kényelmetlenséget és ellazultam. Jeff egész kedvesnek
tűnt. Mosolygott és kérdéseket tett fel, mintha tényleg érdekelné, az, amit
mondok. Nem vagyok egy nagy dumazsák, de ő kitöltötte a beszélgetésünk
szüneteit. Szürcsöltem a borom és úgy határoztam rendelek még egyet, talán
maradunk annyi ideig, hogy megigyam mindkét pohárral. Jól éreztük magunkat a
vacsora alatt, ami azért nem rossz.
– Szóval, Danielle mondta, hogy nagyon
szeretsz olvasni – jegyzi meg Jeff.
– Igen. Ez a kedvenc időtöltésem. És te
hogy vagy ezzel?
– Nos, igen. Én leginkább klasszikusokat
olvasok. Dumas, Dickens, Melvillt, ilyesmiket. Néhányszor már elolvastam a Moby Dicket például.
Olyan érzésem volt, hogy csak azért mondja ezt,
mert az emberek tiszteletét akarja kivívni ezzel. – Érdekes, én mindenfélét
szeretek olvasni. Néhány klasszikust is, persze, például szeretem Jane Austint
és Emily Brontet. Habár jöhetnek modern regények is, a kedvenceim a
romantikusok.
Felhúzta a szemöldökét. – Szerelmes regények? Hűha.
Persze, hogy gúnyolódott. Hozzászoktam már
ehhez, különösen azoktól az emberektől, akik már néhányszor olvasták a Moby Dicket. – Nos, igen. Én tudom mit
szeretek.
– Na, persze – mondta enyhe gúnnyal a
hangjában. – Mindjárt gondoltam…
– Mit is gondoltál? – kérdeztem a
szemüvegem feltolva.
– Nem is tudom. Danielle azt mondta, hogy
te egy komoly olvasó vagy. Azt gondoltam ebben hasonlítunk.
Kikerekedtek a szemeim és még a szám is tátva
maradt. Nyúltam volna a borospoharamért, de valahogy mellényúltam, és
kilöttyent. Nem ment ki sok, de ejtett egy foltot a terítőn. Néztem a vérvörös
foltot, ahogy nődögél, amíg fel nem szívta az anyag a borcseppet. Nem is tudom,
mi volt kényelmetlenebb, az, amit csináltam vagy az, amit mondott.
A szám előbb járt, mint az agyam, és mielőtt még
kigondoltam volna, mivel cáfoljam vagy ne, amit mondott, elkezdtem beszélni. A
hangom elég ideges volt. – Azt gondolod, hogy azért mert romantikus regényeket
olvasok, nem vagyok komoly olvasó?
– Hé, ne vedd ezt támadásnak. Csak épp azt
jelenti, hogy vannak emberek, akik olvasnak és vannak az olvasók. Érted?
– Nem, nem értem – mondtam. Mi a fenét
képzel ez magáról? – Hány könyvet is olvastál az elmúlt hónapban?
Összeráncolta a homlokát, mint aki zavarba jött
a kérdésemtől. – A múlt hónapban? Nem tudom, talán egyet.
– Én huszonhatot. És ez egy laza hónap
volt, mert sokkal több munkám volt, mint általában.
– Majdnem harminc könyvet olvasol el egy hónapban?
– Igen, az átlag egy könyv per nap –
mondtam. – Igazából több könyvet olvastam el ebben az évben, mint te egész
életedben. És igen, olvastam a Moby
Dicket. Unalmas volt. És olvastam A
zarándok útját is és a Skarlát betűt,
a Nagy Gatsbyt, a Veszedelmes viszonyokat, Frankensteint, Hiúság Vásárát… folytassam?
Ezek közül egyik sem volt kötelező olvasmány. És mielőtt akárki olvasási
szokásaiból bármilyen következtetést levonnál, vagy az ivási szokásaiból, azt
mondom, hogy vedd magadnak a fáradságot, hogy megismerd.
Összeráncolt homlokkal bámult és gondosan
felemelte a borospoharam odatéve elém. – Ne haragudj, rendben. – Világosan
érezte a haragom, és úgy gondolta, hogy irracionálisan viselkedem.
Ezt megint elügyetlenkedtem. Talán
fogalmazhattam volna jobban. Kétlem, hogy szándékosan viselkedett faszként. Neki
azt volt a véleményem, nekem meg ez. Nem nagy ügy. De a szám már megint előbb
járt, mint az agyam. Persze, még a bort is felborítottam. Voltam egyáltalán
olyan randin, ahol nem löttyintettem ki valamit? Természetesen, nem ez volt az
első. Kétségem sem volt felőle, hogy ezért nem lesz soha második.
– Nem, ez nem… úgy értem… én nem szoktam… –
Elhallgattam, mert összegabalyodott a nyelvem. – Azt hiszem, csak egyszerűen
más dolgokat szeretünk.
Mire befejeztük az étkezést, a beszélgetés
ellaposodott. Amikor kihozták a számlát ki akartam fizetni a részem, de mikor
megpróbáltam kihalászni a tárcám a táskámból, lelöktem a szalvétát és a villát
a földre. Nem kerülte el a figyelmem Jeff tekintete. A hitelkártyájával a
kezében elvette a pincértől a számlát.
Kifizette és együtt sétáltunk ki az étteremből.
Kezet ráztunk és hanyagul odanyögött egy örülök, hogy megismertelek szöveget,
minden őszinteség nélkül.
Nagyot sóhajtva mentem vissza a kocsimhoz. Még egy
szar vakrandi, mehet a többihez. De végre vége. Magamban bosszankodtam az egész
kilöttyenő-boros-folyamatosan-fecsegő dolgaim miatt. Az legutóbbi pasi, akivel
randiztam, az olvasási szokásaimmal szórakozott, ezért talán egy kicsit
érzékeny vagyok erre. De egyáltalán nem tetszett, ahogy ezt Jeff kezelte.
Lehetett volna rosszabb is, ha például újra szeretném látni és folytatni
akarnám vele a furcsaságaimmal együtt. Végül is, ez legalább kölcsönös
érdektelenséggel zárult.
Bár kicsit csalódott voltam. Minden ellenérzésem
ellenére le kell szögeznem, hogy utoljára fordult elő, hogy bedőltem Danielle
társkeresésének, de ennek ellenére nem bánnám, ha megismernék egy normális
férfit. Úgy tűnik, rossz helyen keresgélek. Vagy egyáltalán nem is létezik
ilyen.
Talán nincsenek ilyenek, csak a könyvekben.
Nagyon szépen köszönöm!
VálaszTörlés