28. - 29. Fejezet

 

Huszonnyolcadik fejezet

                                                                                                                     

ALEX

 

Fordította: Christina

 

Két napja.

Két napja, hogy elküldtem Miának a könyvet. Megvan nekem a Kindle-s e-mail címe amiatt, hogy már előre elküldhessem neki a Lexi könyveket, szóval tudom, hogy megkapta. Vajon megnyitotta és el is olvasta-e, az már más kérdés. Nem válaszolt az üzenetemre. Egy szót sem hallottam.

Két napja.

Lezuhanyoztam, átöltöztem és megigazítottam a szakállamat. Elintéztem néhány dolgot, e-mailekre válaszoltam, újra belevetettem magam a közösségi médiába. Megírtam egy új Lexi könyv vázlatát. Meglátogattam apát és segítettem neki berendezkedni a rehabilitációs központban. Mindent megtettem, amire csak képes vagyok, hogy kizárjam az agyamból Miát, és azt, hogy vajon elolvassa-e a könyvet, amit írtam neki.

De az éjszakák a legrosszabbak. Egyedül ülök a kanapémon, teljes csendben és egy pohár Jameson ír whiskey-vel, hogy legyen valami társaságom.

Hinni akarok benne, hogy hallok majd felőle. Nincs „B” tervem. Ha nem válaszol, nem tudom, hogy mit tegyek ezek után. Kiöntöttem a lelkemet abba a könyvbe. Minden egyes apró reménymorzsát, amit értünk táplálok. Minden ott van, a szavaimban. Ha ez nem elég, semmi sem lesz az.

Ha ez nem elég, valóban elveszítettem őt.

Felvillan a telefonom. Valaki megpróbál kapcsolatba lépni velem Lexi fiókján keresztül. Megnyitom és meglátom a nevet: Bookworm Babe.

Oh, a fenébe. Belém nyilall az idegesség, ahogy megnyitom az üzenetet.

BB: Szia.

Én: Szia.

BB: Szóval, nem beszéltünk már egy ideje. Úgy tűnik, elfoglalt voltál.

Én: Igen. Eléggé belekavarodtam a személyes ügyeimbe.

BB: Én is. A személyes dolgok nehezek.

Én: Valóban azok.

BB: Valami őrült dolog történt velem. Akarod hallani?

Én: Hogyne, persze.

BB: Oké, szóval találkoztam ezzel a sráccal, Alexszel. Ismered őt.

Én: Naná.

BB: Nos, belezúgtam ebbe a srácba. Durván. Nem úgy, ahogy normális emberek szoktak. Hanem úgy durván, ahogy Mia szokta. Ami azt jelenti, hogy a lehető legkellemetlenebb módon estem pofára.

Én: Ezt gondolod? Mert nagyon nem te vagy az egyetlen ebben a történetben a legkellemetlenebb helyzetben.

BB: Talán nem, de hallgass végig. A mi szerelmünk olyan volt, mint egy regény. Gyönyörű, szívdöglesztő hős. Egy hősnő, aki úgy érzi, hogy nem tartozik sehová. Hatalmas érzelmek. Őrülten forró szex. Ledöntött a lábamról, és még akkor is sikerült elkapnia, amikor zuhantam – többnyire. Nevetségesen illettünk egymáshoz, és minden egyre csak jobb lett, mintha soha semmi rossz nem történhetne. Amíg…

Én: Amíg?

BB: Amíg – mint egy könyvben – nem kerültünk válságba.

Én: Ez történt.

BB: Nem mondta el nekem a teljes igazságot arról, hogy kicsoda. És ez fájt. Átverve éreztem magam. Mintha nem bízott volna meg bennem.

Én: Mia…

BB: Várj. Ne írj.

Én: Oké.

Van egy hosszú szünet, amíg az apró pöttyök mozognak írás közben. Megdörzsölöm az állam és ellenállok a késztetésnek, hogy felálljak és elinduljak, miközben gépel. Végül megjelenik az üzenete.

BB: Elolvastam a könyvet. Gyönyörű. Először dühös voltam, és nem akartam elolvasni, különösen akkor, amikor rájöttem, hogy mi ez. De nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Hamar befejeztem és adtam magamnak egy kis időt, hogy gondolkodjak. És most azért írok neked, mert így nem fogok össze-vissza beszélni.

Először is, sajnálom, hogy levegőnek néztelek. Mérges voltam és megbántódott, és nem voltam biztos benne, hogy kezeljem azt, amit érzek. Egy kis időre volt szükségem.

Megkérdőjeleztem mindent. Lexit. Alexet. Hogy ki vagy te valójában, és mi volt az igaz ebben az egészben. Ahogy elolvastam a könyvet, sok minden értelmet nyert. Nem tetszik, hogy nem mondtad el azonnal, hogy Lexi vagy. Eléggé kínosan érzem magam, hogy elmondtam dolgokat rólad, azt gondolva, hogy nem neked mondom.

De aztán rájöttem, hogy ez sem riasztott el téged.

Különösen kétbalkezes csaj vagyok De te valójában szeretted ezt az oldalamat is. Felveszed a dolgokat, amikor leejtem őket. Megakadályozod, hogy arccal előre zuhanjak. Nem nevetsz ki, amikor olyan dolgokat kotyogok ki, amiket ki sem akarok mondani. Nem cukkolsz azokkal a dolgokkal, amiket szeretek.

Folyamatosan azt mondtam, hogy tökéletes vagy, de tévedtem. Nem vagy tökéletes. De én sem vagyok az. Mindketten emberek vagyunk. Tökéletlenek vagyunk, katasztrofálisak, és néha hibákat követünk el.

De tökéletesek vagyunk egymás számára.

Ez volt a könyv üzenete, igaz? Hogy megmutasd nekem, amit már láttál. Hogy mi tökéletesen egymáshoz illünk.

Várok, hogy ír-e még valamit, de nem. Nem vagyok biztos benne, hogy befejezte, vagy mond-e még mást. Ahogy elkezdek válaszolni, kopogtatnak az ajtómon.

Felkelek, hogy ajtót nyissak, az adrenalin végigszáguld a testemen. Istenem, remélem, hogy ő az. Kérlek, hadd legyen Mia.

Kinyitom az ajtót.

– Szia – mondja Mia. A haja lazán körbefogja az arcát, farmert és pólót visel, egy kék kockás inggel. Feltolja a sötét szélű szemüvegét az orrára.

Kurva életbe, annyira hiányzott.

– Gyere ide – megragadom őt, és behúzom a lakásba. A karjaimba zárom és közelebb húzom magamhoz, belélegezve az illatát. Drogként áramlik végig rajtam, felpezsdíti az agyam, végighullámzik a testemen.

A mellkasomon pihenteti a fejét és átölel, a karjai a derekam körül vannak, kezeit összekulcsolja a hátamon. Mély lélegzetet veszek, ízlelem őt. Szipog, és azt hiszem, hogy talán sír, úgyhogy még szorosabban préselem magamhoz.

A megkönnyebbülés elönti a testem és veszek néhány mélyebb lélegzetet, hogy képes legyek összeszedni magam.

Megcsókolom a feje búbját. – Istenem, hiányoztál.

A hangja tompa a pólómon keresztül. – Te is hiányoztál nekem.

Hátrébb húzódok és megérintem az arcát. – Igazán szeretlek. Esküszöm, hogy sosem hazudtam erről.

– Tudom. Én is szeretlek. Nagyon – letörli a könnyeket a szeme alatt. – Köszönöm a könyvet. Ez… ez a minden.

– Örülök, hogy tetszett.

– Imádtam.

Rámosolygok. – Ez csak a tiéd.

– Nem tudok… Én… Úgy értem… – levegőt vesz, majd lehunyja a szemét egy pillanatra. – Nem emlékszem, hogy mi mást akartam mondani. Nem tudok most gondolkodni, mert annyira jó illatod van.

– Édes, nem kell semmi mást mondanod. Csak engedd, hogy megcsókoljalak.

– Igen, kérlek.

Kezeim közé veszem az arcát és a számat az övére szorítom. Lágyan csókolom őt, élvezem az ajkai érintését, belélegzem a részegítő illatát. Oldalra billenti a fejét, szétnyitja az ajkait, elmélyítem a csókot. Karjaival átkulcsolja a nyakam, közelebb húzom magamhoz, szorosan magamhoz ölelve.

A keze lecsúszik a farkamra és megdörzsöl nadrágon keresztül. Belenyögök a szájába, elkezdek hátrálni a hálószobám felé.

Ruháinkból utat hagyunk magunk után, az ágyban folytatjuk. Lefektetem őt, hevesen megcsókolom. Csak annyira állok meg, hogy szerezzek egy óvszert, aztán visszamászok rá.

Amikor belecsusszanok a farkammal, minden teljesen rendben van újra. Mindenhol megcsókolom – a homlokát, az arcát, a nyakát. Minden egyes centijét fel akarom falni.

– Édes, annyira szeretlek – súgom lágyan a fülébe.

Végigfuttatja a kezét a nyakamon. – Én is szeretlek.

Szeretkezek vele, lassan, gyengéden. Egyikünk sem tud betelni a másikkal. Többért könyörög nekem, keményen megdugom. Mélyebben. Mindent megadok neki, amit akar. Mindent, amire szüksége van. Minden porcikáját imádom, mindent beleadok ebbe a pillanatba, amit iránta érzek.

Egyszerre jutunk el a csúcsra, amitől a lélegzetem is eláll. A testem megmerevedik, a látásom elhomályosul. Elönt a sürgető szenvedély, ahogy érzem, amint elmegy alattam.

Hosszú percekig rajta maradok még, miután befejeztük. Hozzám simul, karjai a nyakam körül, mintha szüksége lenne arra, hogy közelebb húzzon magához. Újra megcsókolom, mélyen és lassan. Megsimogatom a száját az enyémmel.

– Szeretlek, bébi.

– Én is szeretlek.

A karjaimban tartom őt és magamhoz húzom. Soha többé nem engedem, hogy elmenjen.

 

 

Egy olyan srácnak, aki romantikus regényeket ír azért, hogy megéljen, sikerült elcsesznie a saját élete szerelmes történetét. De ahogy látod, még egy olyan pasinak is, mint én, sikerülhet megtalálnia az ő „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezését.

– De várjunk csak – talán ezt mondod. – Persze, Mia visszajött hozzád. De ez nem eléggé egy boldog befejezés, igaz? Gyerünk, haver, ne hagyj minket lógva!

Tudod, mit, igazad van. Még mindig van egy epilógus, amit megírok.

 

Huszonkilencedik fejezet

                                                                                                                     

EPILÓGUS

MIA

 

Fordította: Christina

 

Fabio félig lehunyt szemekkel felnéz rám. A lábam közelében gömbölyödik össze, éppen a „a közeledben akarok lenni, de ne érints meg” műsorát játssza. Tényleg egy seggfej macska. Egyébként imádom őt.

A takaró alá dugom a lábam. – Menj vissza aludni, kövér cica. Már vacsoráztál.

– Úgy tűnik, piszkosul jól alkalmazkodik a csípős megjegyzésekhez, amiket kap – mondja Alex.

– Én már annak is örülök, hogy nem pisilt a padlóra.

A dobozok még mindig elfoglalják Alex nappalijának a felét. Vagy azt kellene mondanom, hogy a mi nappalinkat. Megkért pár héttel ezelőtt, hogy költözzek össze vele. Az összeköltözésen nem kellett agyalnunk, de abban nem értettünk egyet, hogy kinek a lakását tartsuk meg – az övét vagy az enyémet. Azzal érveltem, hogy az enyém otthonosabb. Ő azzal tartott ki a sajátja mellett, hogy dupla akkora négyzetméter, mint az enyém és megbízhatóbb eszközök vannak. Mindkettővel egyet kellett értenem.

Fabio eldöntötte nekem. Miután az épületben áramszünet és vízvezeték-katasztrófa volt – mindkettő ugyanazon a héten -, valaki elindította az öntözőrendszert. Az egész lakásom vízben úszott, Fabiot is beleértve. Felnézett rám, nedves, narancssárga szőr borította a testét, teljesen biztos voltam abban, hogy azt mondaná: „Költözünk!”.

Alex és én egyetértettünk abban, hogy az én kanapém tízszer kényelmesebb, úgyhogy megszabadult az övétől. Most a szürke párnák nyújtotta barátságos kényelemben fekszem, a lábamat a kedvenc takaróm borítja, a Kindle-m a kezemben van. Alex gépelésének hangja, ahogy írja az új Lexi regényét az egyetlen hang, ami megtöri a kényelmes csendet. Egy bögre, forró tea van a közelemben, egy új könyv vár olvasásra és még nagyon sok kipakolnivaló vár rám. De az várhat. Az holnap is várni fog rám.

Nem tudom, hogy az életem hogyan lehetne még ennél is tökéletesebb.

Alex Lexi Logan művészneve még mindig erősen tarol. Őszintén szólva, azt hiszem, a könyvei egyre csak jobbak lesznek. Már nem írok róluk ajánlót a blogomon – összeférhetetlennek érződött –, de említést teszek róluk, amikor – mint nő – kiad egy újabbat. Az én kis ráhatásom már biztosan nem hiányzik. Olyan könyveket ír, amelyeket az olvasói imádnak. A munkája önmagáért beszél.

Igyekszem az első lenni, aki elolvassa őket, még együtt is eszmecserézünk az ötletekről. Az egyik kedvenc időtöltésünk, amikor esténként randizunk – egy kávé vagy egy finom étel mellett ülve oda-vissza dobáljuk egymásnak az ötleteket.

És a művészneve? Ez a mi kis titkunk.

Nos, a miénk, plusz Kendra-é és Calebé. Kendra mindig is tagja volt a Lexi Csapatnak, azt hiszem, Calebnek tetszik, hogy van valami, amivel cukkolhatja a bátyját.

Ken műtétje sikeresnek bizonyult, jobban tud járni, mint korábban. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Alexnek könnyek szöktek a szemébe az első alkalommal, amikor meglátta, hogy az apja a mankói nélkül sétál. Kendra és én kisbabákként sírtunk.

– Élvezed a könyvet? – kérdezi Alex.

Felnézek. – Tetszik. Miért?

– Mosolyogsz – mondja.

– Tényleg? – mosolygok vissza, habár nem voltam a tudatában. – Azt hiszem, csak jó hangulatban vagyok.

– Én is – mondja. – Hé, el tudsz olvasni nekem valamit?

– Persze – felelem. – Miről van szó?

– Egy epilógus az.

– Valóban? – kérdezem. – Nem gondoltam, hogy ennyire közel állsz a befejezéshez.

– Oh, ez most valami máshoz lesz – mondja. – Valamihez, amit már egy ideje félbehagytam. De szeretném most már felgöngyölíteni. Azt hiszem, készen állok rá, hogy megmutassam neked.

– Aha. Küldd át.

Gépel valamit pár másodpercig. – Már megy is.

Visszanavigálok az olvasóm menüjéhez, és látom, hogy egy cím nélküli dokumentum épp betöltődik. Megnyitom és elkezdem olvasni.

 

 

Egy rakás doboz a sarokban pihen, egy enyhe emlékeztetője a változásnak és a munkának, amit még mindig kellene csinálnom. De néha nem a szervezettség a fontos. Néha a kanapén ülni egy bögre teával, egy takaróval és egy jó könyvvel sokkal jobb módja az este eltöltésének.

Sötét haja lazán a vállára lóg, egy tincse előrébb hullik. Felnyúl, hogy visszadugja a füle mögé és megigazítja a szemüvegét. Kék szemei ragyognak a félhomályban, ajkait mosolyra húzza. Szeretném tudni, hogy mi jár éppen a fejében – hogy mi okozta a boldogság felvillanását, ami végigfutott a vonásain.

Túlságosan sok azt remélni, hogy azért volt, mert éppen rám gondolt?

A kedvenc takarója alá bújtatja a lábait, hogy melegen tartsa. Majdnem felkelek és kerítek neki egy pár zoknit. De legyökereztem egy ültő helyemben, a szemeim sarkából nézve őt. Egy kicsit olyan, mint egy vadállat az erdőben. Bepillantást nyerhetek a természetes élőhelyébe és nem akarom tönkretenni a pillanatot.

És még annál is jobb, hogy a természetes élőhelye itt van, velem.

Az idő telik, és már mindent megtudtunk egymásról, ami elrettentené a nem megfelelő személyt. Ismerjük egymás idegesítő szokásait. Mit szeretünk, és mit nem szeretünk. Tudom, hogy utálja a tömeget és a hangos bevásárlóközpontokat. Túl sok sóval szereti az ételt és utálja a sajttortát. Tudja, hogy sokáig szeretek zuhanyozni és azt, hogy a fogkrém kupakját nem teszem vissza a helyére. Hogy mennyire szeretek főzni, de utálok bevásárolni.

De a csípős megjegyzéseink és a sajátosságaink passzolnak egymáshoz, olyan simán, ahogy a csokoládé öntet ráömlik a fagylaltra.

Egy olyan helyet töltött meg bennem, amiről észre sem vettem, hogy üres. Mielőtt megismertem, az életem nem volt rossz. Azt mondtam magamnak, hogy nincs semmi másra szükségem. De mióta berobbant az életembe – mert berobbant, így történt pontosan –, olyannyira teljes az életem, ahogy soha nem képzeltem volna, hogy lehetséges lehet.

Már több mint egy tucat boldog befejezést megírtam. Amíg nem volt az enyém, azt gondoltam, hogy ezek csak fantáziák. De azaz igazság, hogy ő maga a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”.

Ő a legjobb könyv, amit valaha megírtak. Végig akarom futtatni az ujjaim a gerincén. Lapozni akarom az oldalait és elolvasni az igazságát, ízlelgetni minden egyes szót. Én akarok lenni az egyetlen, aki elolvassa a titkos részeket, azokat a fejezeteket, amelyeket nagy bizalommal mutat meg. És amikor befejezem, nem teszem őt a polcra. Nem fogom visszatenni őt a többivel együtt, hogy szemetet gyűjtsek, miközben a szavainak az emléke elhomályosul. Nemcsak újra és újra el akarom olvasni őt, hanem segíteni akarok neki, hogy megírja a történet többi részét.

Főszereplője akarok lenni a befejezésnek.

 

 

Felnézek a Kindle-ből és zihálok. Alex éppen mellettem áll. Annyira belemerültem abba, amit olvasok, hogy észre sem vettem, hogy odajött hozzám.

A szemei fogva tartják az enyémet, majd térdre ereszkedik előttem.

– Mit csinálsz? – kérdezem.

– Cssss – mondja. – Még nem tartunk ott, hogy beszélj.

Összeszorítom az ajkaimat. A szívem hevesen dobog, a gyomromat az idegesség csavarja meg.

Főszereplője akarok lenni a befejezésnek.

– Szeretlek – mondja. – És én akarok lenni az utolsó férfi, aki valaha is szeret téged – felemeli a kezét. Két ujja között egy arany jegygyűrű van, gyémántberakással díszítve. – Mia, hozzám jönnél feleségül?

– Oh… Úgy értem… Egy gyűrű… Vagyis… – megállok és lehunyom a szemem, mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam. – Igen.

– Igen? – kérdezi.

– Persze – mondom nevetve. – Azt hitted, nemet mondok?

Elmosolyodik, én meg egy hatalmas boldogságtócsává olvadok. Megfogja a kezemet és az ujjamra húzza a gyűrűt.

– Oh istenem, Alex, eljegyeztük egymást? – kezeimet a nyaka köré fonom, majdnem lefejelem őt. Nevet, majd visszaölel, karjai annyira erősek. Biztonságban és stabilan tart.

Hátrébb húzódik és megérinti a nyakamat, a keze meleg a bőrömön. A tekintete mély és tüzes. Előredől és beborítja ajkaimat az övével, szenvedéllyel és vadsággal csókol. Megadom magam neki, hagyom, hogy magával ragadjon. Az övé vagyok, és örökre az is leszek.

Leül a kanapéra, és az ölébe húz, újra megcsókol. Mindig azon tűnődtem, hogy valaha is találok-e valakit, aki úgy szeret majd, ahogy vagyok – a furcsa, szarkasztikus megjegyzéseimmel és mindennel együtt. Azt hittem, hogy az olyan férfiak, mint Alex, csak a kedvenc könyveim lapjain léteznek.

De itt van, átölel engem. Megcsókol. Szeret engem. Sokkal jobban, mint bármilyen regényhős, akiről valaha olvastam.

Ő az enyém és én az övé vagyok. Egyikünk sem tökéletes, de tökéletesek vagyunk egymás számára.

És ez az, amire azt szokták mondani, hogy „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”

Könyv Letöltése