8. Fejezet

Nyolcadik fejezet

                                                                                        

MIA

 

Fordította: Meridiana

 

Alex kinyitotta előttem az ajtót, és én elléptem mellette.

Felpillantottam rá, de azonnal el is kaptam a tekintetem. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne bámuljam. Gondolom, azt hiszi kicsit kettyós vagyok. De egyszerűen csak azt próbálom megérteni, hogy egy ilyen fickó, aki így néz ki, hogy akarhat kávézni, egy ilyen nővel, mint én.

Annyira tökéletes, mintha valamelyik romantikus könyvemből lépett volna ki. A haja rövid és sötét, félrefésült. Sötétbarna szemek és a tökéletes állát halvány borosta fedte. És amikor mosolygott… na, az halálos. A szemei picit összeszűkülnek, és a szája félrehúzódik arról a tökéletes fogsoráról. A teste izmosnak és fittnek tűnik, a ruhája pedig úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. Láttam, a kidolgozott izmait a karján, és nem szégyellem bevallani, de amíg a könyvesboltban sorban álltunk, végig a seggét bámultam. Ezen a pasin eszement jól áll a farmer.

De felejtsük is el egy pillanatra, azt hogy ő a legszebb férfi a világon, akit egész eddigi életemben láttam. De, hogy még könyveket is vett nekem?

Hányszor kívántam már azt, hogy valaki megtehetné ezt végre? Mindig is azt mondtam, hogy olyan pasit szeretnék, aki elvisz egy könyvesboltba és felajánlja, hogy vesz nekem egy könyvet. Ez magasan übereli, a „meghívlak egy italra” típust.

És ez megtörténik? Ráadásul velem?

Egy ilyen pasival, aki úgy néz ki, mint ő?

Teljesen biztos voltam benne, hogy képzelődöm, de annyira szép volt mindez, hogy ki akartam élvezni, mindaddig, amíg fel nem ébredek.

Álltunk a sorban, Alex pedig engem vizslatott egy halvány mosollyal az arcán. Nem tudtam a szívemnek parancsolni. Minden alkalommal, amikor rám nézett, átszaladt rajtam valamiféle elektromosság.

Odamentünk a pulthoz, nekem egy tejeskávét, neki egy kapucsínót rendeltünk. A kávézó tele volt, de elég gyorsak voltak és néhány percen belül elkészültek az italaink. Kidobtam a kihűlt kávém a kukába, Alex pedig felém nyújtotta a frisset.

– Van hátul szabad hely – mondta.

Bólintottam és próbáltam összeszedett lenni, hogy ne essek el a saját lábamban, ne borítsam ki a kávét, vagy ne ejtsem el a könyveket és egyáltalán ne alázzam le magam teljesen. Az utóbbi 15 percben annyi izgalom ért, hogy még arra is emlékeztetnem kellett magam, hogy kell járni. Amikor végre odaértünk a hátsó asztalunkhoz, anélkül hogy bármilyen katasztrófa bekövetkezett volna, felnéztem az égre és egy halk köszönetet mondtam az égieknek, amiért meghallgattak.

Alex teljesen nyugodtnak tűnt, hátradőlt a székében és egy kézzel fogta a bögréjét. Én is elfészkeltem magam, anélkül, hogy kiöntöttem vagy leejtettem volna valamit, és vettem egy nagy levegőt. Uralkodnom kell magamon.

– Szóval, Mia – kezdte. – Feltételezem, szeretsz olvasni. Habár eszembe ötlött az is, míg a sorban álltunk, hogy nem is magadnak veszed a könyveket, hanem másnak.

– Nem, magamnak vettem őket – mondtam. – Igazából, már kettőt olvastam ezek közül, de néha amikor valami nagyon tetszik, megveszem keménykötésű kiadásban is a könyvespolcomra.

– És most van egy dedikált példányod is – mondta.

– Igen, van. Szeretem Amy Aurora könyveit.

Bólintott. – A benti tömegből ítélve, elég népszerű.

– Igen, nagyon. A könyvei könnyedek és viccesek. Nem túl nyomasztóak, nem szomorítanak el, szeretem a jó értelemben feszültséggel teli romantikus regényeket. De néha jó olyasmit is olvasni, ami kevésbé fajsúlyos.

– Ez logikus. Úgy tűnik jókora mennyiségű érzelem lapul a romantikus regényekben. És teljes mértékben megértem, hogy szünetet kell tartani két komolyabb hangvételű regény között.

Ledöbbent a tény, hogy Alexet nem zavarja, hogy mit olvasok. Sokszor gúnyolnak az emberek azért, amilyen könyveket szeretek, és az hogy romantikus könyveket olvasok, szerintük nem tesz komoly olvasóvá, mert ez nem igazi irodalom. De semmi olyasmit nem éreztem, hogy neki is ez lenne a véleménye.

– Pontosan – mondtam. – És veled mi van? Milyen könyveket szeretsz? – Te jó isten, arról beszélgetünk, ki mit olvas? Annyira rámenősnek tűntem.

Odatolta a könyvét elém, hogy megmutassa a borítóját. – Még nem olvastam semmit ettől az írótól, de jól nézett ki a borító. Valami újra volt most szükségem.

– Jól néz ki.

Elengedtem magam és a legrosszabb balfasz énem kicsit elcsitult. Hörpintettem egy kis kávét, és beszélgettünk, nevettünk. Ő hihetetlen, de talán még annál is több. Annyira laza és vicces beszélgetni vele. Elmesélte, hogyan kezdett el fantasztikus könyveket olvasni, annak ellenére, hogy ez nem az a műfaj, amit olvasok, tudtunk róluk beszélgetni és éreztem rajta mennyire lelkesedik ezekért a történetekért. Arra késztetett, hogy kedvem támadt elolvasni egyet, csak, hogy legközelebb tudjak vele miről beszélgetni.

Legközelebb? Nyugi már, kiscsaj! Fogalmad sincs lesz e következő alkalom.

De azért reménykedtem benne. Kivettem a telefonom és beléptem az Amazonra. – Szóval, mi is annak a könyvnek a címe, amit vettél?

– A pusztító – válaszolta kérdéssel a hangjában. – Miért is?

– Arra gondoltam, elolvasnám, és utána, nem is tudom, összejöhetnénk és megbeszélhetnénk. – Összeszorítottam a szemeimet. Miért csinálja velem a szám ezt állandóan? Miért nem húzza be a zipzárt az agyam?

Amikor felpillantottam rá, mosolygott és felém tartotta a könyvét.

– Ó, nem, nem fogadhatom el – mondtam. – Már vettél nekem könyveket, meg egy kávét is.

– Vedd csak el. Szerzek másikat, és ahogy mondtad, ha mindketten elolvastuk, találkozhatunk, hogy megvitassuk.

A gyomrom vagy hatszor dobott egy szaltót (lefogadom ti sem tudtátok, hogy tud ilyet is). Hálás voltam, hogy már az összes kávém megittam, mert így már nem volt mit kiborítanom, amikor Alex kezéből kivettem a könyvet.

– Köszönöm – mondtam. – Ez igazán kedves tőled.

Alex újra rám mosolygott, és az agyam megolvadt, mint a vaj a serpenyőben.

– Nos, ha már ilyen haveri olvasást tartunk, feltételezem kéne valami elérhetőséget cserélnünk, arra az esetre, amikor mindketten befejezzük a Pusztítót.

Kivette a telefonját és kérdőn nézett rám. Kicsivel tovább tartott, mint öt másodperc mire leesett, hogy válaszolnom kéne, ő pedig aggódón bámult, mikor elhadartam a számom.

Fogva tartott a tekintetével egy hosszú pillanatig, és újra megeresztett egy olyan agyfolyósító mosolyt. – Üzenni szeretnél inkább, vagy hívni?

– Üzenni. Nem szoktam felvenni a telefont. Persze ha te hívnál, felvenném. – Ó, nem már… már megint azt csinálom. Mi a franc van velem?

Mindezek ellenére Alex csendesen kuncogott, miközben beírt valamit a telefonjába. Egy másodperccel később rezgett a telefonom.

– Így, ez én voltam. Ha befejezzük a könyvet, akkor megtervezhetjük, hogy találkozzunk újra, hogy megvitassuk.

Felemeltem a telefonom és csak bámultam a számát. Miféle távoli univerzumba csöppentem? – Rendben, jól hangzik.

– Igen jól, nem igaz? – kérdezte.

A mennyezetre szegeztem a szemem, halkan fohászkodva, hogy ne csak egy álom legyen ez az egész. És ha az lenne, akkor soha nem akarok belőle felébredni.