2. Fejezet

 

Második fejezet

 

ALEX

 

Fordította: Meridiana

 

– Tudod, kár, hogy nem egy szélesebb körű közönségnek írsz – mondta Kendra. Az asztalon keresztül elém dugott egy színes borítékot. – Vagy valamit, amit gyorsabban be tudsz fejezni. Annyira jó író vagy, de ez egy zsákutca.

– Nem azért adtam oda neked, hogy marketing tanácsokkal láss el – öntöttem egy kis tejszínt a kávémba és összekevertem. – Tudni akartam, hogy mit gondolsz, milyen irányba halad a történet.

A pincérnő odatette Kendra elé a kávéját. Felemelte az orrához és megszagolta. – Hmm, fincsi. Szeretem itt a kávét.

A Café Presse-ben ebédeltem a nővéremmel, ami egy kis francia kávézó a Capitol Hillen. Mostanában a legtöbb szombaton itt találkoztam Kendrával, aki ilyenkor mondta el a megjegyzéseit a könyvemről. Ő egy szerkesztő, szóval érti a dolgát.

– Megint körülményes vagy – mondta. –  A tízedik fejezetig az egész jó, de utána a tizenegyedik fejezetben hirtelen témát váltasz és nem értem erre mi szükség van.

– Később lesz fontos –mondtam. – Ezt járja körül a történet. Bízz bennem.

A szemeit forgatja. – Ezt mondd el annak is, aki éppen olvassa. Mire eljutnak a tizenegyedik fejezethez azt gondolják „mi a picsáról szól ez”, és összecsapják a könyvet. Nem leszel ott, hogy azt mondd nekik, hogy „bízzatok bennem”.

Megdörzsöltem a borostát az államon és a borítót bámultam. Talán igaza lehet. Mint általában. – Oké. Jogos. Átnézem újra a tizenegyedik fejezetet. Talán visszautalok néhány szóval a hetedik fejezetre.

– Ez talán segíthet – mondja.

A csinos szőke az asztalunk felé tartott. Elnézek Kendra mellett és elkapom a pillantását és a szám sarka mosolyra húzódott. Ő visszamosolygott és félrepillantva elment.

Kendra felemelte a szemöldökét. – Jajj, ez olyan pasis.

– Micsoda?

– Ez a fél agresszív pillantás, amit a csinos lányra vetettél, arra utal, hogy már nem randiztok… hogy hívják?

– Brandy? – kérdeztem.

– Igen. Brandy.

– Nem randizok már vele.

– Miért nem? – kérdezte. – Azt hittem, hogy túljutott az ötlépcsős randizós dolgodon.

– Milyen öt randis dologról beszélsz?

Megvonta a vállát. – Talán, nem öt volt… Nem igazán tartom számon hányszor mész el randizni valakivel. Csak azt mondom, nem maradtál valaki mellett négy vagy öt alkalomnál többet.

Talán igaza volt. A válásom óta nem igazán érdekelt senki, csak rövidebb ideig.

– Ez miért fontos?

– Mert az öcsém vagy – mondja, mintha ez megmagyarázná az életet, a világot, és mindent.

Belehörpintettem a kávémba. – Néhány hete szakítottunk Brandyvel, és mielőtt azt kérdezed, nem, jelenleg nincs senkim.

– Ne vedd cseszegetésnek, csak annyira jó lenne látni valakit, aki komolyan érdekel téged. Valaki, akit bemutathatnál a családodnak.

– Nem akarom elkapkodni – mondom. – Nem akarok veled nőkről beszélgetni. Tök fura.

– Az egyetlen furcsa ebben, hogy furcsának találod – mondta.

– Te most igazán azt akarod, hogy megosszam veled a szexuális életem részleteit?

– Isten ments – forgatta a szemeit. – Pont erre gondoltam. Én nem a szexről beszéltem, te kezdted el, te tetted furcsává ezt a beszélgetést.

A pincér kihozta az ebédünket és elkezdtünk enni. Ezen a helyen hihetetlen szendvicseket szolgáltak fel. De Kendra-nak nyilvánvalóan elvonta valami a figyelmét.

– Mit nézel? – kérdeztem, mikor már vagy tizedszer nézett el mellettem.

– Semmi.

– Úgy tűnik, mégis csak van valami. Állandóan ezt csinálod – hátranéztem a vállam felett és láttam egy párt, aki egy mellettünk lévő kis asztalnál ült. A nő arcát eltakarta a férfi, ahogy megcsókolta, a férfi keze a nő állát fogta. Visszafordultam és Kendra meghúzta a vállát. – Ez egy francia kávézó. Talán elkapta őket a hely varázsa. Ne foglalkozz velük.

– Igen, de… – Kendra megint odanézett. – Ez nem Janine?

Lefagytam. Nem láttam az ex-feleségem, mióta lezárult a válás. Seattle elég nagy város, nem sok esély volt rá, hogy összefutunk. Hátrapillantottam újra a vállam felett. A férfi elhúzódott és felbukkant a nő arca. És igen. Janine volt.

Elcseszte az ebédem. Visszafordultam és csak remélni tudtam, hogy nem látott meg.

– Csodálkozom, hogy hagyja valakinek, hogy nyilvános helyen ezt csinálja vele – mondtam. Janine soha nem volt az érzelmeit kimutató nő, különösen akkor nem, amikor rúzs is volt rajta.

Kendra nagy levegőt vett. – Sajnálom. Már egy ideje észrevettem, és aggódtam, hogy zavarni fog téged.

Zavart, de nem akartam, hogy Kendra ezt tudja. Ez nem olyan dolog volt, hogy azt kívántam volna, hogy éppen velem csókolózzon Janine egy nyilvános helyen. Nem hiányzott a házasságom Janinenel. A mézesheteink rövidek voltak, a kezdeti lángolás gyorsan elmúlt, és rájöttem, hogy olyasvalakivel házasodtam össze, aki előítéletes és túlzott igényei vannak. Talán ez az a pasi az, akit keres, és sok szerencsét kívánok hozzá neki. De azért volt valami, amiért szar érzés volt látni az exem – aki túllépett rajtam – amíg én mostanában vetettem véget egy rövid kapcsolatnak és nem jutottam semmire. És itt voltam én, a nővéremmel ebédeltem.

– Nincs gond– mondtam.

Kendra vet rám egy dühítően együttérző pillantást. – Normális dolog bevallani, hogy magányos vagy, Alex.

– Nem vagyok magányos – mondtam. Hazugság.

Megint felhúzta a szemöldökét, mint aki keresztüllát rajtam.

– Hagyd ezt abba. Nem mindenki találja meg az igaz szerelmet vagy mit. Nem nagy dolog. Most nem ez izgat. Most itt van apa, a munkám… aztán megint a munkám. Elfoglalt vagyok, baszki.

– Abba kéne hagynod ezt a szar melót.

– Igaz, nem kellene fizetnem a bérleti díjat sem? – kérdeztem. – És egyébként apa is mit csinálna? Tudod, hogy elvesztette a házát.

Apámnak pénzügyi nehézségei vannak mióta a háta megsérült. Néhány évre kiesett a keresete, és a kórházi számlák csak gyűlnek. Bár sem Kendra, sem az öcsénk, Caleb, nem tudja a teljes igazságot erről. Caleb az orvosira jár, ami igen lefoglalja, és a kislányával is egyedül kell foglalkoznia, így Kendra és én próbáljuk a lehető legjobban ellátni apát. Annyit segítek apának, amennyit csak tudok, de újabb sürgős műtétre lenne szüksége. Elveszteni a házat egy dolog, de van egy csomó más minden, amiért aggódni lehet.

– Mással kellene foglalkoznod – mondja Kendra. – Tudod, hogy elég jó író vagy. Ez az, amit csinálnod kellene.

– Nos, épp ezen dolgozom, de elég sok időm elveszi.

– Alex, szeretlek, de mióta is írod ezt a könyvet? Már vagy öt éve? Nem gondolom, hogy ez lesz az, ami beindítja az új karriered.

Ezzel vitatkoznék, de a szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Imádom, amit írok és ez több mint hobbi. – Tudom, és igazad van.

– Ahogy mondtam, szélesebb közönségnek kellene írnod vagy legalábbis valami olyasmit, ami nem vesz el az életedből tíz évet.

– Nem tudom, mit írhatnék.

– Ha rám hallgatsz, esetleg körbenézhetnél más írók között.

Megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy ilyesmiben jó lennék. Leírni mások gondolatait… nem hiszem, hogy tudnék ilyen téren boldogulni.

– Lehet, hogy nem is lenne olyan rossz. Csak a tehetséged mások segítségére használnád, ahelyett hogy minden nap meghalsz egy kicsit reggelente, amikor bemész a jelenlegi munkahelyedre.

– Ki mondja. hogy belül haldoklom?

Megint felhúzta a szemöldökét.

Igaza van. Kicsit haldoklom belül.

– Kár, hogy nem írsz romantikus regényeket. Mi telhetetlen olvasók vagyunk. A jó romantikus regényírók nagyot kaszálnak.

Olyan hangosan nevettem, hogy majdnem horkantottam. – Na, persze… gondolom…

– Ó, én biztos vagyok benne. Csak azt mondom, hogy nem lenne rossz. De most komolyan, ismerek olyan nőket, akik elolvasnak egy könyvet egy nap.

– Egy könyvet? Egy nap? Hogy lehetséges ez?

– Olyasmiket olvasnak, amik könnyen emészthetőek. Az szórakoztatja őket, ha elmenekülhetnek a mindennapok elől. És a regényolvasás megadja nekik ezt.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem. – Meggyőző, de nem hiszem, hogy ez lehet a megoldás. De azért köszi, hogy megpróbáltad.

Az ebéd végéig még beszélgettünk mindenféléről. Odafent az égben valaki figyel rám, mert mielőtt befejeztük, Janine eltűnt anélkül, hogy meglátott volna.

Kendra rohant a dolgára, így kint elbúcsúztunk. A hegyen lévő parkoló felé sétálva végig a nővérem által mondottak jártak az eszemben. Mi lenne, ha valami olyasmit írnék, ami piacképesebb, nagyobb közönségnek. Valamit, amit gyorsan lehetne írni. Telhetetlen olvasóknak. Egy könyvet egy nap alatt.

Megcsóváltam a fejem, ez képtelenség. Nem hiszem, hogy én ezt tudnám csinálni. Romantikus regények? Sose írtam ilyesmiket. Az én értékítéletemnek nem nagyon felel meg. De ez puszta elmélet. Tudnék olyan emberekről írni, akik szerelmesek?

Kicsit kínosan érint, hogy ilyesmin filózok. Kendra tonnaszám olvas ilyen regényeket és ő a legokosabb nő, akit ismerek. És ezt minden elfogultság nélkül mondom. Csak ez annyira nem én lennék. Írni egy olyan stílusban, ami nagyon nem az én műfajom, nem igazán van különbség aközött, mint dolgozni egy számítástechnikai cégnél. Vagy mégsem?

Beültem a kocsiba és azon csodálkoztam, mi a fenét is képzelek.