24. Fejezet

 

Huszonnegyedik fejezet

                                                                                                      

MIA

 

Fordította: Maya

 

Egész nap a randimat várom Alex-el. Még egy éjszakát Shelby házában aludtam, ami Alanna kisasszony újabb korai látogatását jelentette. De Shelby és Daniel ebéd körül hazaér Danny babával (az a gyerek kap egy becenevet, akár tetszik Shelbynek, akár nem), így volt időm hazamenni és pihenni.

Fabio, rá nem jellemző módon ragaszkodik hozzám. A szomszédom, Jim naponta kétszer megetette őt, de Fabio hideg macskaszívének néhanap nyilvánvalóan szüksége van egy kis szeretetre. Merjem azt mondani, hogy hiányoztam neki? Bebújt hozzám az ágyba, miközben én szundikáltam, és szomorúnak tűnt, hogy újra elmegyek. Szegény cica.

Ahogy felsétálok Alex lakásához, lepillantok a ruháimra. Talán kissé túl komolyan vettem ezt a kényelmesen hangulatos estét. Egy fekete leggingset és egy laza kék pulóvert viselek, nagy, vastag zoknival. A bebújós cipőmnek nincs értelme a zoknival, de könnyen le- és felkaphatók. Úgy gondolom, hogy amúgy is lerúgom a cipőm az ajtónál és nem megyünk sehova. Megnyomom a lift felfelé mutató gombját. Alex soha nem kommentálja a ruháimat. Nem hiszem, hogy törődik vele, és ez nem olyan, mintha flanel pizsamanadrágban jöttem volna át. Nem mennék ilyen messzire.

Oké, szóval majdnem pizsamanadrágban jöttem. Egy rózsaszín, fagyitölcsér mintásban. De nem tettem. Van némi méltóságom.

Alex rám mosolyog, amikor kinyitja az ajtót. – Szia, szépség! Cuki vagy ma este.

Megigazítom a szemüvegemet, és lenézek magamra. – Köszi. Kényelmeset mondtál, szóval...

– Tetszik a kényelmes öltözeted – behúz egy csókra és bezárja mögöttem az ajtót. – Helyezd magad kényelembe! Hozok egy kis bort és választhatunk filmet.

Egy pillanatig habozik, engem figyel. A homloka kicsit összeráncolódik és mély levegőt vesz.

– Jól vagy? – kérdezem.

– Igen – mondja. – Remekül vagyok.

Amíg Alex bemegy a konyhába, leveszem a kabátomat és leteszem a táskámat. – Szóval hol vannak azok a kényelmes takarók, amikről beszéltél?

– Jó kérdés – mondja. – Adj egy másodpercet és keresek valamit.

Az ajtó közelében van egy szekrény. – Talán itt vannak?

Kinyitom és találok néhány kabátot, de a hely nagy részét egy rakás doboz foglalja el. A felső nyitva van és a tartalma megragadja a figyelmemet. Tele van könyvekkel. Lexi Logan könyveknek tűnnek. Felkapok egyet a halom tetejéről és kinyitom. Nem csak egy Lexi Logan könyv – a legújabb könyve – aláírva, egy nagy, lendületes aláírás, egy kis szívecskével az i betűn.

Tudom, hogy szeret olvasni, de nem gondoltam, hogy ilyeneket olvas. És miért lenne neki egy egész doboza ugyanabból a könyvből? Megnézek egy másikat, és az is alá van írva. Ez olyan furcsa.

Alex két pohár bort tartva kijön a konyhából és tágra nyílt szemmel megáll.

– Sajnálom, csak takarókat kerestem és észrevettem ezeket – mondom feltartva a könyvet. – De miért van egy egész doboznyid belőlük? Vagy öt doboznyid?

Szétnyílt ajkakkal mered rám, és az arckifejezése csak fokozza a zavarodottságomat. Miért tűnik ennyire bűnösnek?

– Oké – leteszi a bort az ebédlőasztalra. – Valójában ezért hívtalak át ma este. El kell mondanom neked az igazat.

A testem megfeszül. és nagyot nyelek. A hangsúlyától aggódni kezdek, mintha valami szörnyűséget készülne mesélni nekem.

– Milyen igazat? – kérdezem, próbálom megtartani a könnyed hangsúlyt. – Hogy titokban szeretsz romantikus regényeket olvasni?

– Nem – mondja. – Valójában azokat én írom.

– Mi? – A kezemben lévő könyvre pillantok, majd vissza Alexre. – Ez egy vicc? Ezt nem értem.

Mély levegőt vesz. – Nem, ez nem vicc. Mia, én vagyok Lexi Logan. Ez az írói álnév, amit használok. Én írtam azokat a könyveket.

Eltelik egy másodperc, mire leesik, amit mond. Megint a könyvre pillantok és a női nevet nézem. Vagy akkor ez már egy férfihoz tartozik? Alex Lexi? Lexi, aki a kedvenc szerzőm lett? A barátom? A személy, akinek mindent elmondok?

A könyv kiesik az elgyengült ujjaim közül, és Alexet bámulom. – Ezt most komolyan mondod? Nem mondod komolyan. Hogyan? Nem. Te nem lehetsz ő.

– Én vagyok – mondja. – Nagyon sajnálom, már egy ideje tervezem, hogy elmondom neked, el akartam mondani neked. Csak soha nem tűnt megfelelőnek az idő, és amikor helyesnek tűnt, valami mindig történt.

Az agyam megpróbál felidézni minden beszélgetést, amit valaha is lefolytattam Lexivel. Amikor megbíztam benne. Hányszor panaszkodtam neki egy-egy balul elsült randiról. Mindaz, amit elmeséltem neki Alexről. Azt hittem, egy internetes barátnőmnek mondtam el, de igazából neki mondtam el. Róla. Mindent elolvasott, amit róla írtam.

– Ó, Istenem! – mondom ellépve tőle. – Ó, Istenem! Én… és te… egész idő alatt… és Lexi… te voltál?

– Igen, én voltam Lexi.

– Szent szar – forog a gyomrom. – Meséltem neked dolgokat – dolgokat rólad. És ezt felhasználtad, nem? Egész idő alatt manipuláltál.

– Nem – mondja az egyik kezét felemelve. – Nem, Mia, esküszöm, nem volt ilyen.

– Hogy mondhatod ezt? – kérdezem. – Ó, Istenem, a könyvesboltban kezdődött. Vehetek neked pár könyvet? Említettem Lexinek, hogy bárcsak egy férfi ezt mondaná nekem, és te ezt felhasználtad, a saját csajozós szövegemmel csíptél fel.

– Nem. Istenem, Mia, akkor még nem tudtam, ki vagy – mondja. – Csak úgy gondoltam, csinos vagy és jó ötletnek tűnt.

– Mikor tudtad meg? – kérdezem.

A homlokát ráncolja, de nem válaszol.

– Alex, mikor tudtad meg, ki vagyok?

– Miután a Liftben vacsoráztunk – mondja. – Küldtél egy üzenetet Lexinek és meséltél a randidról. Tudtam, hogy csak én lehetek.

Leesett állal bámulok rá. Ez volt az első vacsoránk. Olyan régóta tudta? – Hogy titkolhattad ezt el előttem?

– Az egyetlen ember, aki tud erről, az a húgom – mondja. – Mindenki más elől titkolom.

– Igen? Nos, nem mindenki mással fekszel le – mondom.

Összerándul. – Mia, kérlek. Nem akartam hazudni neked.

– Persze, hogy nem akartál – mondom. – Nem mintha a hazugság véletlenül történne.

– Nem, de el akartam mondani – mondja. – Esküszöm, hogy el akartam.

A szemébe nézek és összefonom a karjaimat. – De nem tetted. Miért?

Mély levegőt vesz. – Mia, te vezeted a műfaj egyik legnagyobb könyves blogját. Mi lett volna, ha a dolgok nem működtek volna közöttünk, és te úgy döntöttél volna, hogy kiadsz engem?

– Ezt gondolod rólam? Hogy valami háborgó exbarátnővé váltam volna és szétkürtöltem volna az egész interneten a valódi kilétedet?

– Nem, most nem gondolom ezt – mondja. – De amikor először találkoztunk, egyszerűen nem tudtam. Nem ismertelek.

– De igen, ismertél – mondom. Könnyek égetik a szemeimet, de nem akarok sírni előtte. – Olyan módon ismertél meg, ahogy a legtöbb ember nem. Azt hittem, hogy Lexi és én jó barátok vagyunk. Tényleg megnyíltam neki. Miután rájöttél, ki vagyok, rá kellett volna döbbenned, hogy nagyon jól ismersz.

– Oké, tehát sokáig barátok voltunk – mondja. – Értem. De nem mintha nem lettünk volna mindketten névtelenek. Te is az voltál.

Tátott szájjal bámulok rá, olyan dühös vagyok, hogy alig tudok beszélni. – Álljon meg a menet! Nem én vagyok az, aki hazudott. Ha én rájöttem volna, hogy ki vagy, elmondtam volna. És elmondtam neked, hogy van egy blogom. Mindent elmondtam neked, és te még mindig hazudtál nekem.

– Aztán éppen el akartam mondani neked – mondja. – De hívott a nővéred.

– Gyereke született!

– Tudom, de az időzítése kibaszott szörnyű volt.

– Mintha bármennyire is irányíthatná – mondom. – Ez nem Shelby hibája, te seggfej. A tiéd. És azután még mindig nem mondtad el.

– Ez épp pár napja volt – mondja. – Azóta alig láttalak. Nem mintha megmondhattam volna, hogy romantikus regényeket írok, miközben az unokahúgainkkal játék tea partit tartottunk.

– Ez nem arról szól, hogy romantikus regényeket írsz – mondom. – Arról van szó, hogy hazudsz nekem. Valaki másnak hittelek. Azt hittem, Lexi valaki más volt. Istenem, olyan idiótának érzem magam.

Elfordulok, az elmém száguldozik. Egész idő alatt azt gondoltam, hogy túl tökéletes. Ez nem lehetett valóságos.

Azt hiszem, igazam volt.

– Mia...

– Ezért tűntél olyan tökéletesnek – mondom. – Tanulmányoztad ezt az egész szart, nem? Szóval megírhatod. Az út minden egyes lépésén pontosan tudtad, mit kell tenned. Nem csoda, hogy egy rohadt romantikus regényben éreztem magam.

– Nem – mondja. – Ez nem... Én nem... Istenem, Mia, semmi, amit mondtam vagy tettem nem volt hamis vagy megtervezett. Nem akartalak átverni. Találkoztunk, és ez olyan volt, mintha eltalált volna egy meteor. Minden olyan gyorsan történt.

– Nyilvánvalóan túl gyorsan – mondom.

– Nézd, tudom, hogy el kellett volna mondanom neked – mondja. – Gyötrődtem rajta, hogyan magyarázzak el mindent.

– Kevesebb gyötrődés és több beszéd jó kezdet lett volna. Talán körülbelül akkor, amikor rájöttél, ki vagyok. De hagytad, hogy továbbra is azt higgyem, hogy Lexi valaki más volt, még akkor is, amikor rólad osztottam meg dolgokat. Rólunk – felkapom a kabátomat és a táskámat, majd elindulok az ajtó felé. Nem maradhatok itt. Mindez túl sok és el kell szabadulnom, hogy feldolgozhassam, ami most történt. Úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna, és a szívem túl gyorsan dobog. Egy zokogás próbál kiszökni a torkomon, de visszakényszerítem. – Többé már nem tudom, ki vagy. El kell mennem.

– Mia, kérlek...

Mielőtt hallanám a többit, kint vagyok az ajtón.