27. Fejezet

 

Huszonhetedik fejezet

                                                                                                      

MIA

 

Fordította: Christina

 

Bár évek óta kórházakban dolgozom, nem hiszem, hogy valaha is hozzá fogok szokni a nyers és szúrós szaghoz, ami átjárja őket. A negyedik emeletre tartok, milliószor is azon tűnődve, hogy itt kell-e lennem, az orromat bántja a szag. Az irodám a fő kórházépülettel szemközti utcában van, megpróbáltam megtenni ezt az utat tegnap, ebédidőben. Nem tartott sokáig leparkolni. Ez alkalommal, már úton is vagyok a lift felé.

A mellkasomhoz szorítok egy mappányi papírmunkát. Ez egy elég bizonytalan indok arra, hogy itt vagyok. Ken Lawson rajta van a beteglistámon, de nincs valódi okom arra, hogy személyesen is találkozzunk, amíg lábadozik a műtét után. Segítek majd koordinálni az utógondozását és a fizikoterápiáját, de ezek olyan dolgok, amiket telefonon is el tudok intézni az irodámból, asztalom mögött ülve. Egyébként felkaptam a kartonját. Az igazság az, hogy látni akarom őt. Még akkor is, ha csak néhány alkalommal találkoztam vele, nagyon kedves ember, és meg akarok bizonyosodni róla, hogy minden rendben van vele.

És igen, bevallhatom, hogy a ténnyel, hogy Alex apukája, kezdenem kell valamit.

Még mindig nem beszélek Alexszel. Feladtam és elolvastam az üzeneteit néhány nappal ezelőtt. Minden benne volt, amire számítottam, hogy benne lesz. Sajnálom. Beszélhetnénk, kérlek? Hiányzol. Szeretlek.

Igen, biztos így van. De mégsem eléggé ahhoz, hogy őszinte is légy.

A csizmám kopog a csempéken, a gyomromban pillangók repkednek, ahogy lesétálok a hallba. Megállok a 410-es szoba előtt és veszek egy mély lélegzetet. Nem lesz semmi baj.

Ken ágyának fejtámláját részben megemelték, szóval félig ül. Egy kék, kórházi köntöst visel, bézs takarók fedik a lábát. A szemöldökét felvonja meglepetésében, amikor meglát az ajtóban.

– Ön az, Mia? – kérdezi.

– Igen, üdv – bemegyek a kórterembe és megállok az ágya mellett, magamhoz szorítva a mappát. – Csak jöttem, hogy megnézzem, hogy van.

Szeme körül ráncok gyülekeznek, amikor elmosolyodik. – Jobban, mint vártam. Felkeltettek, szóval sétáltam ma reggel. Megtettem négy teljes lépést.

– Nagyszerű – mondom. – A fájdalommal mi a helyzet?

– Oh, nem vészes – mondja. – Megbirkózom vele, és inkább észnél vagyok. Különösen akkor, amikor fiatal és csinos hölgyek látogatnak meg.

Mosolygok. – Hozhatok önnek bármit?

– Nem, a nővérek jól gondomat viselik – feleli.

– Rendben. Nos, én csak szerettem volna látni, hogy mennek a dolgok a műtétje óta.

– Ez kedves öntől. Van valami papírmunkája számomra, amit alá kell írnom, vagy ilyesmi? – int a mappa felé.

– Oh, nem, nem igazán – megemelem a mappát és néhány papír a földre csúszik. Lekuporodok értük, hogy összeszedjem és visszatuszkoljam a helyükre. – Mindennel megvagyunk.

Bólint. – Rendben van.

– Hagyom is pihenni – kinyúlok és megérintem a karját. – Örülök, hogy jól érzi magát. Már minden meg szervezve a szállítással kapcsolatban a rehabilitációs központba. Dr. Landernek kell intézkednie telefonon, hogy mehessen, de ha egyszer megteszi, akkor már mehet is.

Újra mosolyog, a pillantása annyira a fiára emlékeztet. – Köszönöm, Mia.

– Szívesen – mondom, gyengéden megszorítva a karját.

Megfordulok és falba ütközök, a papírok szanaszét repülnek a levegőben. Csakhogy ez nem egy fal. Hanem egy férfi. Egy magas, jóképű férfi egy félig kigombolt ingben, szakállal, ami dúsabb, mint általában szokott lenni és olyan hajjal, mintha csak most kelt volna ki az ágyból.

– Oh, a fenébe, sajnálom – mondja Alex.

Mindketten leguggolunk, és felszedjük a papírokat. A szemembe néz, amikor átnyújtja őket. A szívem majdnem kiszakad a mellkasomból. Annyira zilált – a haja, a szakálla, a gyűrött ruhái. Annyira imádnivaló és szomorú, hogy majdnem a karjaiba ugrok.

De nem teszem, visszafogom magam. Megállok és visszagyömöszölöm az utolsó papírt a mappába.

Alex megvakarja a tarkóját. – Szia. Bocsánatot kérek az előbbiért. Tudnánk odakint beszélni? Kérlek.

Visszapillantok Kenre és próbálok mosolyogni, de hatalmas zűrzavar támad bennem. Aprót biccentek Alex felé, kisétálok a szobából, majd megállok néhány méternyire az ajtótól.

– Nem számítottam rá, hogy itt leszel, de annyira boldog vagyok, hogy látlak – mondja Alex.

– Én nem… Úgy értem… Bejöttem, hogy… – levegőt veszek. – Én csak meglátogattam az apukádat.

– Igen, hallottam, ahogy beszélgettek – mondja. – Nagyon kedves tőled, hogy bejöttél hozzá. Tudom, hogy nem kellett volna.

Fenébe, a hangja annyira lefegyverző. És annyira rendetlennek és édesnek tűnik. Meg akarom csókolni minden porcikáját. – Jól vagy? Annyira ziláltnak tűnsz.

Lepillant magára. – Oh, igen. Én csak… Én csak elfoglalt voltam. Azt hiszem, nem aludtam túl sokat a múlt héten.

Repedés fut végig azon a falon, amit kettőnk között próbálok tartani.

Ne, Mia. Mindenről hazudott. Nem bízhatsz meg benne.

– Szóval, összefuthatunk majd egy kávéra? – kérdezi. – Vagy ebédre?

– Nem igazán tudok – mondom. – Vissza kell mennem dolgozni.

– Rendben – süllyeszti a kezét a zsebeibe. – Sajnálom, nem akarlak feltartani.

Hangja kétségbeesett tónusa felbosszant. Ő az, aki hazudott nekem. Miért ennyire szomorú? Nekem kellene katasztrófálisan kinéznem, nem neki. De itt vagyok, munkaruhába öltözve, és kezelem ezt az egész szarságot. A frizurám rendben. Még arra sem volt képes, hogy legalább az ujjaival megigazgassa a haját? Ne ő legyen már a szomorú áldozat a szakításunkban. Az ő hibája.

Kihúzom magam és megbizonyosodom afelől, hogy biztosan fogom a papírokat, hogy ne ejtsem el újra a mappát. – Az apukád átszállítása a rehabilitációs központba le van rendezve. Dr. Landernek csak jóvá kell hagynia az átköltözést az állapota alakulásának függvényében.

Alex pislog egyet. – Igen, persze. Köszönöm.

– Természetesen. Ez a munkám. Ahová vissza is kell mennem – elfordulok és nehezen nyelek egyet, szememet könnyek csípik. Nem fogok sírni. Nem fogom hagyni, hogy ezek a galád könnyek eláruljanak előtte.

– Mia.

Megállok, de továbbra is háttal állok neki. Várok három szívdobbanásnyi másodpercet, de Alex nem mond semmi mást. Anélkül, hogy visszanéznék, elsétálok.

Teljesen romokban heverek mire visszaérek az asztalomhoz. A főnököm irodán kívül van, szóval küldök neki egy gyors e-mailt, jelezve, hogy beteg vagyok. Annyira keményen igyekeztem, hogy a személyes életem ne álljon a munkám útjába, de miután láttam Alexet, teljesen kikészültem.

Hazaérek, leveszem a munkaruhámat, felveszem a rózsaszín pizsamanadrágomat és egy régi pólót, majd a kanapéra zuhanok. Fabio néhányszor rám nyávog, mielőtt rájövök, hogy azt hiszi, itt az ideje, hogy megetessem. Már korán itthon vagyok, és tényleg nem kell még ennie, de felkelek és öntök neki egy kis eledelt a tálkájába. Inkább megadom neki most, amit akar, minthogy hagyjam, hogy az elkövetkező órákban csak vele foglalkozzak, mert nem hagyna békén.

Az, hogy láttam Alexet, újra padlóra küldött. Nem is arról van szó, hogy már a közelében jártam annak, hogy kezdek túllenni rajta. De olyan volt, mintha egy gyógyulófélben lévő sebet szakítottam volna fel.

Fáj.

Mérges vagyok, amiért egy ilyen rövid vele való találkozás ezt műveli velem. Hazarohantam, hogy elrejtőzzek, miután esélyem volt arra, hogy találkozzak vele. Megragadom a zöld takarómat és a vállamra borítom. Kibaszott érzések. Bár azt feltételezem, hogy jobb megbántva és mérgesnek lenni, mint szörnyen magányosnak, ahogy korábban éltem. Legalább most érzek újra valamit.

Amennyire nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit is csinál, mégis azon tűnődöm, min dolgozhat, hogy ennyire keveset alszik. Valószínűleg egy újabb buta Lexi könyv. Az ég is tudja, hogy nem engedheti meg, hogy elveszítse a pénzkereseti lehetőségét jelenleg. Micsoda hatalmas szarság. Megírja ezeket a gyönyörű szerelmes történeteket, a való életben meg nem képes egyet sem jól csinálni.

Fabio felugrik a kanapéra és nyávog egyet.

– Mi az? Megetettelek, oh, macskák istene. Mi mást akarsz még a te emberi rabszolgádtól?

Kezemhez dörzsöli a fejét, egyértelmű utasítás arra, hogy kényeztessem.

– Jól van, gyere, van itt még egy kis kényeztetés.

Megvakarom a fejét és végigsimítom a hátát. Egy-két percig tűri, majd az oldalára gördül és a kezemre csap a mancsával.

– Figyelj oda, tökfej. Nem karmolsz.

Szemeit félig lehunyja. A macskák annyira lusták. Azt hiszem, ez jó ötlet: egy kis szundítás jól hangzik. Lefekszem Fabio mellé, vigyázva, hogy legyen elég helye, hogy álmomban ne támadjon meg, és lehunyom a szemem.

A telefonom ébreszt fel. Néhányszor pislogok, próbálom gondolkodásra kényszeríteni az agyam. Néha a napközbeni alvás frissebbé tesz. Máskor annyira mélyen alszol, hogy fogalmad sincs, hol vagy, amikor kinyitod a szemed.

Az utóbbival küzdök most.

– Mi a helyzet? – kérdezem Fabiot, bár ő még mindig alszik. Átnyúlok fölötte és megragadom a telefont. Kaptam egy üzenetet. Nagyszerű, most el kell döntenem, hogy megnézem-e vagy sem. Ha Alextől jött, nem hiszem, hogy képes vagyok ellenállni, hogy ne olvassam el. De az is lehet, hogy munkáról van szó, vagy Shelby írt. Ha a főnökömtől van, válaszolnom kell. Hamar meglógtam a munkából. És ha Shelby-től van, furcsának fogja venni, ha nem válaszolok neki azonnal. Napi szinten nyaggat, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem leszek remete.

Oké, Mia. Mély levegő.

Végigsimítom a hüvelykujjam a képernyőn. Az üzenet Alextől jött. És igazam volt; nem tudom megállni, hogy ne olvassam el.

Kapcsold be a Kindle-d.

Mi a fene? A Kindle-m a dohányzóasztalon van. Azt sem tudom, hogy fel van-e töltve. Egy könyvet sem olvastam azóta, hogy a dolgok rosszul alakultak Alexszel. Tudom, hogy amint bekapcsolom, rengeteg Lexi Logan borítóval fogok szembenézni. Egyszerűen nem tudok megbirkózni ezzel.

Meg kellene tennem? Meg kellene néznem? Két dolog közt vívódom: dühösen kitörlöm az üzenetét, tudomást sem veszek a kéréséről, illetve égető kíváncsiságot érzek, hogy mit fogok találni, ha bekapcsolom.

Egy hosszú pillanatig meredek az olvasóra, mielőtt a kíváncsiság győz.

Bekapcsolom. Már nem maradt sok töltöttség, de azt mondogatom magamnak, hogy nincs szükségem sokra. Csak megnézem, aztán azonnal figyelmen kívül hagyom, bármit is küldött. Annyira csak nem lenne seggfej, hogy elküldte a következő Lexi könyv előzetesét, vagy igen?

Valami elkezd letöltődni. Várok, a szívverésem egyre gyorsul, ahogy betöltődik. Megjelenik egy borító. Egy férfit látok, vele szemben egy nővel, majdnem az ölében ülve. A férfi keze a nő derekán van, hosszú, barna haja eltakar valamennyit az arcából. A szájuk egy csókban találkozik. Gyönyörű – olyasfajta borító, amit mondtam Lexinek, hogy bárcsak gyakrabban látnék. A lap alján ott van a cím és az író:

 

Book Boyfriend

Alex Lawson

 

Megérintem, hogy megnyissam a könyvet. Az első oldalon lévő szavak gyomorszájon vágnak.

 

Miának.

 

Mi a fene ez? Ajánl nekem egy könyvet és azt hiszi, hogy ezzel jóváteszi a dolgokat? A légzésem felgyorsul, újra lapozok.

 

Első fejezet

Alex

 

Várjunk, mi ez? Ez… atyaég. Megkeresem a tartalomjegyzéket. A fejezetek Alex vagy Mia névvel vannak elnevezve. Szent szar, írt rólunk egy könyvet?

Megnyomom a kikapcsoló gombot és az asztalra dobom a Kindle-t. Picsába ezzel. Nem olvasom el. Égető kíváncsiság ide vagy oda, nem olvasom el. Soha.

Csak szereznem kell majd egy új olvasót és egy másik fiókot nyitnom. Sosem kapcsolom be a mostanit újra.

 

 

Az elhatározásom két teljes napig tart. Nem kapcsolom be az olvasóm. Rendben, feltöltöm, de ezt csak a praktikusság szempontjából. Végigfutok néhány komolyabb könyvajánlón, hogy valami mást is olvassak. Rendíthetetlenül levegőnek nézem Alex könyvét és mást találok.

Talán.

Rendben, ez egy hatalmas szarság. Nem hülyítek senkit sem.

Leülök a kanapéra az Ördögi Kísértés eszközével, és beleburkolózok a kedvenc takarómba. Fabio felpillant rám a helyéről a szobán keresztül a cicaágyáról.

– Ne ítélj el, hülye macska. Meddig is kellett volna ezt húznom? Két napig határozottan kitartottam. Mindketten tudtuk, hogy idővel úgyis megtörök.

Fabio visszamegy aludni, mintha unná a drámámat.

Bekapcsolom, megnyitom a könyvet, veszek egy mély lélegzetet és elkezdek olvasni.

 

 

Ez minden, amit reméltem és minden, amitől féltem, hogy megtörténik. Velem kezdődik, ahogy megtalálom a Lexi Logan könyveket Alex gardróbjában, mintha ez lenne a döntő pillanat a történetünkben. A történet egészen odáig megy vissza, hogy Alexből hogyan lett lexi Logan . Olvasok Lexi és BB (Bookworm Babe) barátságáról. Arról, hogy (szó szerint) belefutok Alexbe a könyvesboltban. Hogy hogyan jött rá, ki vagyok és eldöntötte, titokban tartja. Hogy találkoztunk az apukája meglátogatásakor és a döntését, hogy újra elhívott randira. A randijainkról. Elszáll az erőm. A szexet – atyaég, hogy tud írni a szexről, de az igazi élmény sokkal jobb volt. A találkozás a családjával. A teaparti az unokahúgainkkal. Az összes pillanatunk ott van, minden, ami ahhoz a szörnyű éjszakához vezetett, amikor elmondta, hogy ő Lexi.

És valahogy, minden értelmet nyer általa. Nem gondoltam arra, hogy mekkora nyomás nehezedik rá, hogy ápolja az édesapját, vagy a Lexiként megkeresett pénze mit is jelentett a családjának. Kellett volna. Ott voltam, amikor elmondta az apukájának, hogy kifizeti a műtétjét. Szép kihívás volt.. Ezért aggódott ennyire, hogy elmondja nekem már az elején. Persze, nem kellett volna elkövetnie ezt a baklövést. BB-ként jobban kellett volna ismernie ahhoz, hogy tudja, rám bízhatja a titkát. De bármennyire is utálom bevallani, megértem, hogy miért nem tette. Nagyon sokat kockáztat azzal, hogy ő Lexi.

Az engem való ábrázolása egyáltalán nem rejtélyes. Szabadon bánt azzal, hogy mit is gondolok, mint ahogy szerinte kellett volna. Ez nem olyan, mintha valójában benne lenne a fejemben. De nagyon is közel áll hozzá, ez elég ijesztő.

Ha ez a történet bármennyire is közel áll a valósághoz – és nem tudom sehogy sem tagadni, hogy ez így van –, így akarta elmesélni nekem. Mindketten valami olyasmibe csöppentünk bele, ami mindkettőnket váratlanul ért. Egyikünk sem számított arra, hogy ilyen gyorsan szerelmesek leszünk egymásba. Annyira őrült volt az egész.

Francba, azt hiszem, egész végig helyesen próbált cselekedni.

Az utolsó fejezet azt írja le, ahogy Alex a testvéreivel beszél. Caleb azt mondja neki, hogy tegye azt, amiben a legjobb – használja a szavait. Alex hazarohan, és a kreatív szenvedély őrültségében, rengeteg kávé és nagyon kevés alvás mellett, írni kezd. Megírja a történetünket, kiönti a szívét a könyv lapjaira. Száraz és szúró szemmel, kócos hajjal és szakállal, befejezi végül. A szíve a torkában dobog, ahogy elküldi a Kindle-mre, minden reményét a szavaiba helyezi.

Lapozok, szememet könnyek égetik.

 

Ennek a történetnek nincs vége. Még nincs. Ha ez valójában egy kitalált történet lenne, pontosan tudom, mit írnék. Mia elolvasná ezt a könyvet, és megnyitná számomra a szívét. Rádöbbenne, mennyire nagyon szeretem őt. Hogy bármit megtennék, hogy visszanyerjem a bizalmát. És visszajönne hozzám, a várakozó karjaimba rohanna. Megölelném őt, érezném a puha bőrét, belélegezném a hajának illatát.

Ha én írhatnám meg a befejezést, az „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” mondattal végződne.