5. Fejezet

 

Ötödik fejezet

                                                                             

MIA

 

Fordította: Meridiana

 

Elindultam felfelé, éreztem a hideg fuvallatot, ami keresztülfújt a házamon. Ez egy régi téglaépület volt, félúton Queen Anne felé, és amit nyertem a kilátás és a környék terén, azt elveszítettem azzal, hogy nagyon huzatos volt és elég gyakran elromlott valami. De én szerettem itt élni. A lakásom egyik fala tégla volt, a főbérlőm megengedte, hogy kifessem mielőtt beköltöztem. Kifejezetten bájos lakás, bár gyakran hideg. Van azonban erre egy halom házi kötésű takaróm, amiket a nagymamámtól kaptam és egy hősugárzóm, amiről Shelby azt állítja egy nap még tüzet fog.

A kulcsommal az ajtóban óvatosan kinyitottam azt, ügyelve a macskám, Fabio, nehogy megszökjön. Nem egy szökdösős fajta, bár néha elslisszol a lábaim között és kergethetem a folyosón, ha néha később érek haza, mint általában.

– Nyugi, barátocskám! – mondtam neki, miközben a bokám körül tekergett, narancssárga szőrét beledörzsölve a nadrágomba. – Itthon van a mami. Ne csinálj úgy, mint aki éhen akar halni.

Úgy nézett rám, mint aki egy pillanatra sem hisz nekem, és ha csak öt perccel is később érkeztem volna, ő meghal. Ránézek a kerek pocakjára, nem úgy néz ki, mintha éhezne. Felemelt farokkal kisomfordált a konyhába, ledobta magát és arra várt, hogy megetessem. Ha beszélni tudna, biztos megbüntetné az emberi szolgáját, amiért késlekedik.

Levettem a kabátom, a sálam és ledobtam őket a kanapéra. – Jövök már, jövök. – Megtöltöttem Fabio edényét, és adtam neki friss vizet. Most, hogy már volt előtte kaja, nem volt rám szüksége, teljesen átnézett rajtam miközben feltettem magamnak egy teát. – Nem is akarsz a randimról kérdezősködni? Nem? Jobban is teszed.

Bebújtam a hálószobámba, amit igazából csak egy függöny választott el a lakás többi részétől. Levettem a csizmám és a nadrágom, de nem öltöztem át. Egyedül éltem és Fabiót nem igazán érdekli, ha alsóneműben közlekedem. Levettem a melltartóm és átcsúsztattam az ingujjamon. Nincs is annál jobb, mint a nap végén levenni a melltartót.

A teám kész, szóval fogtam a bögrém és leültem a kanapéra. Már van is egy üzenetem Shelbytől.

Shelby: Hogy ment? Vége is van? Jó volt?

Én: Közepesen unalmasan indult, átment fárasztóba, majd vége lett.

Shelby: Mit csináltál?

Felsóhajtottam, és magam köré tekertem a kötött zöld pokrócom. Persze, Shelby azt fogja hinni az egész az én hibám volt. Senkinek nem könnyű felvenni a versenyt Shelby tökéletességével. Ő minden, ami én nem. Magas, karcsú és gyönyörű szőke haja van. Én nem vagyok igazán alacsony, de karcsú semmiképp, és dús sötét barna hajam, akármit is csinálok vele, mindig kócosnak hat. Shelby versenyszerűen úszott, míg az én atlétikai tehetségem, maximum az általános iskolai kidobósig tartott ki. Szóval mindenben alulmaradtam vele szemben. Azt hiszem a család összes bája benne mutatkozott meg, míg nekem megmaradt az ügyetlenség és a kétbalkezesség. Ő társaságkedvelő és magabiztos, bárkivel tud csevegni. Én néha akkor is lefagyok, ha ételt kell rendelnem elvitelre.

Én: Miért gondolod, hogy bármit is csináltam? Bunkó volt.

Shelby: Na, ez szívás, találkoztok még? Vagy abszolút nem?

A húgom ugyan tökéletes, de fogalma sincs, milyen az, amikor az ember már nem a főiskolán randizik. Másodéves egyetemista volt, mikor a férjével, Daniellel megismerkedett, a Stanfordon, és hozzá is ment miután lediplomáztak. Szóval, az egész felnőttkori randizás dolog terén teljesen tudatlan.

Én: Szerintem nem találkozunk.

Shelby: Sajnálom, Mi. A következő pasi jobb lesz. Azért tudsz Alannára vigyázni hétvégén?

Én: Persze, szombat délután átmegyek.

Alanna, a négyéves unokahúgom, hihetetlen kiscsaj. Iszonyat jó nagynéninek lenni. A húgom újra terhes, így próbálok segíteni neki, amiben tudok. A szüleink hatórányi kocsiútra laknak, kelet Washingtonban, és meg húsz percre lakom tőlük, szóval minél több időt próbálok Alannával tölteni, Shelby hadd pihenjen.

Még korán volt, így bekapcsoltam a laptopot. Belenéztem a blogomba. Bookworm Babe álnév alatt vezettem egy blogot, amiben romantikus regényeket ismertetek. Néhány éve kezdtem, egy ostoba hobbinak indult. Egymillió könyvet elolvastam és szerettem kielemezni őket, így ahelyett, hogy az Amazonon értékeltem volna, indítottam egy blogot. Ez meg kibővült azzal, hogy írókat interjúvoltam és mindenféle könyvekkel kapcsolatos hírt posztoltam, aztán arra ébredtem, hogy havonta több ezer látogató van az oldalamon. Őrültségnek hangzik, de biztos vagyok benne, ha Shelby tudná, megölne. Egész egyszerűen időpocsékolásnak gondolná.

De szerencsére nem tudja, és senki más sem a „valódi életemben”. Miát teljesen távol tartom Bookworm Babetől. Az anonimitás nagy szabadságot ad az emberekkel való kapcsolatomban. Sokkal kevésbé vagyok esetlen és félénk, amikor online kell emberekkel beszélnem, és az álnév ad egyfajta magabiztosságot. Az a lány lehetek, aki a valós életben is lenni szeretnék.

Biztonságot is ad, amire azt gondolom, nagy szükség van. Volt egy pár kellemetlen e-mailem – sőt fenyegető –, amit olyan szerzőktől kaptam, akiket elemeztem. Néhány éve egy pasi titokban követett és megtámadott egy könyvkritikust, aki rosszat írt a könyvéről. Én nem akarok ilyesmit.

Szóval a neten én Bookworm Babe vagyok, röviden, BB. Annak ellenére, amit a húgom mond a romantikus könyvekről (magasról lenézi mindet), én mindig is szerettem őket. Nincs is jobb annál, amikor elveszel egy másikfajta realitásban. A szenvedélyes szerelem, amikor két szerető egymásra talál, a bimbózó kapcsolatok örvénylő érzelmei, mindezek teljesen megfertőztek. Néha aludni sem tudok, mikor egy-egy jó könyvet olvasok, de ezen nem tudok változtatni. Folyton átélem az érzelmi viharokat én is, amikor egy jól megírt könyvet olvasok.

De ma este nem pezseg a blog, szóval nem kell emiatt aggódnom. Van néhány e-mailem, de majd holnap megválaszolom őket. Meg kéne írnom a kritikát a legutóbbi könyvről, de nincs hozzá hangulatom. A mai nem túl fényes randi után, nincs sok kedvem bármit is csinálni.

Felvillant a Messengerem. Amikor belenéztem, Lexitől volt egy üzenet.

Lexi: Szia, BB. Mizu? Ma volt a randid? Hogy sikerült?

Én: Őszintén? Nem túl jól. Gondolom, az, hogy lehetett volna rosszabb, a legjobb dolog, ami elmondható róla.

Lexi: Ó, ez szívás. Akarsz róla beszélgetni?

Én: Nem igazán. Semmilyen nem volt. Nem valószínű, hogy találkozunk többet. Lehet, nagyon elrontottak a könyvekben szereplő pasik, különösen azok, akikről Te írsz. Az igazi férfiak a nyomukba se érnek.

Lexi Logan, egy romantikus könyveket író nő, akivel a blogomon találkoztam. Az évek során igazán jó barátok lettünk. Minden nap csevegtünk szinte, és azt is elmondtam neki, hogy vakrandira megyek ma este.

Lexi: Talán akkor feldobhatom a napod valamivel…

Én: Azta, csak nem elkészültél az új könyvvel?

Lexi: De igen, de egyelőre csak neked. Az előzetes kézirat még pihen egy pár napig. De mivel elcsesződött a randid, mi lenne, ha megkapnád korábban?

Én: Igen, igen! Légyszi!

Lexi: Mindjárt átküldöm. Remélem, tetszik majd.

Én: Mint, minden, amit írsz, Lex. Köszönöm.

Fabio eloldalgott, és összegömbölyödött a lábamnál. Bekapcsoltam az olvasóm és láttam, ahogy Mr. Seggfej Macska szemrehányóan rám néz.

– Most, mi van? Még nincs késő. És nem kell az egészet ma befejeznem. Tudom, hogy holnap reggel munka van.

Lassan rám pillantott, mint aki egy szavamat sem hiszi.

– Nem érdekelsz, bunkó.

Befészkeltem magam a párnák közé, és elkezdtem Lexi új könyvét.

 

 

 

A könnyáradat ellenére, ami az arcomon folyt, a szemeimet égően száraznak éreztem. Sűrűn szipogtam, és törölgettem az orrom, mielőtt letettem a szemüvegem. Már majdnem végeztem. Elolvastam az utolsó pár oldalt az epilógusból és leejtettem a Kindlem az ölembe. A befejezés utolsó oldalai után, minden, amire képes voltam, annyi, hogy néhány percig a plafont bámultam.

Micsoda egy élmény. Lexi szereplői igazán hihetőek. Amikor olvasom, mintha velük élném meg a sztorit, rajtuk keresztül. Magával ragadóak minden egyes alkalommal. Különleges érzéke van ahhoz, hogy kiszakítson egy darabot a szívemből. Bárhogyan is van, mindig tudja azt is, hogyan ragassza meg újra, és rakja a helyére. A szívemre teszem a keze, hogy megnézzem, még biztosan ver. Lebegtem az érzelmek tengerében, az agyam kihagyott és a gyomromban pillangók repkedtek.

Ilyen lehet a könyv utáni másnaposság.

Fabio felemelte a fejét és rám nézett, mintha azt mondaná, „én megmondtam”.

– Tudom, tudom – szipogtam. Tudhattam volna, hogy ne üljek le egy csomag papírzsepi nélkül olvasni egy Lexi Logan könyvet. – Megyek aludni.

Nehezen és későre fogok tudni elaludni. A képzeletem még táncolt velem, az érzelmeim súlya még ott hullámzott keresztül rajtam. Mintha Lexi direkt az agyamat célozta volna meg, úgy rakta össze a történetet, hogy minden benne legyen, ami csak lehetséges.

Mintha csak nekem írta volna.